Szívtelen vers

Sütött a nap.
Nevettünk…
Egy pillanat…
Közelebb a boldogsághoz,
Mint halandó érhet talán…
S e szavakat
Most mégis megvetem,
És tompán morgó
Vérkönnyes zokogással
Siratom befelé a múltat,
És átkozom a jövőt.

Már nem barátaim a szavak,
Már folynak a gondolatok,
Már belém vésődött: nem szabad!,
S a folyam pont oda fut,
Hol a szívem lenne…
Ha nem lenne nálad,
A szekrénybe zárva.
Ha tudnám a kiutat…
De a kulcsokat
Fémpalacsintává főzték az évek,
S szemed súgta: ez az élet!

Hát nem érdekel.
És nem fontos, hogy mit érek el,
Mert a pillanat,
Mit életünkkel mindhiába kajtatunk,
Megveregette a vállamat,
S mivel ez a legtöbb, mit kaphatunk:
Köszönöm.