Párizsi mese

Párizsban jártam álmomban.
Sétáltam. Az utcák úsztak
a lámpák fényárjában.
Megnyugtatóan csendes volt minden
csak lépteim vihangzottak
a régi kockaköveken,
az elhagyatott tereken.
Bolyogtam, mint visszajáró,
nyughatatlan magányos kísértet,
egy kihalt várkastélyban.
Párizs árnyai körül öleltek.
Ekkor vettem észre, hogy
nem vagyok egyedül teljesen,
szívem hevesen vert
talán itt van az,
aki miatt itt kell lennem.
Az Eiffel torony lábának árnyékából
kilestél csendesen, hozzám léptél
és megkérdeztél: Mégis eljöttél?
Én csendesen rebegtem: Igen.
Olyan volt, mint a mesében,
rám mosolyogtál, megfogtad kezem.
Együtt indultunk tovább,
már egyikünket sem
rémítette meg a magány.
Itt voltunk egymásnak,
lelkünk révbe ért Párizsban
Sétáltunk egy enyhén
megvilágított helyen
megálltál előttem:
Táncolunk Kedvesem?
Bólintottam, Te
a csípőmre tetted kezeidet
az enyémek a vállaidon pihentek.
Nem volt zene, a szívünk
együttes dobbanása adta
az ütemet lépéseinknek.
összesimulva ringatóztunk,
a holdfény idézte meg árnyékunk
mely velünk egyszerre mozgott.
Az ég tiszta volt,
ragyogtak ránk a csillagok
Abbahagytuk táncunk, és
egymás karjaiban élveztük
a varázslatos csendet
Aztán egymásra néztünk
egyszerre ugyanabban a percben,
és egy soha véget nem érő
csókban forrtunk össze,
egy álomban, Párizsban,
egy mágikus éjjelen.