Nem kéne kergetnem

Könnyektől fátyolos a szemem,
üvöltenék, de nem tehetem.
Így kiadom magamból
sírva csendesen,
azt a fájdalmat,
ami leláncolja lelkem.
Párnámba temetem arcom,
álomba sírom magam.
Reggeltől már minden
rutinszerűen megy.
Mosolygós álarcom
magam elé tartom,
minden nap ezt
a szerepet játszom,
hogy ne lássa senki,
ahogy a magány kínoz.
Boldogságról álmodom,
de a valóságban
nap mint nap
csak kínlódom.
Vajon meddig tart ez még?
Ez az egyedüllét?
Mikor tudok már végre
őszintén mosolyogni,
az örömtől ragyogni?
Mindig ugyanezek a kérdések,
de választ nem ad senki sem.
Kezdek már belefáradni,
talán jobb lenne feladni.
Nem kéne kergetnem
a boldogságot,
csak hagyni, hogy
egyszer csak rám találjon.