Meseszép

Egy új világ hív most magához;
csendes hajó, árnyéka szép.
Lépnék feléd, érnék hajadhoz,
mely gyöngyben úszó, meseszép.
Illanó ködfátyolba érek,
és dúdolom lágy hangokon
az éji füstös cinegének,
hogy lopva nézlek kulcslyukon:

Selyem ingedet földre szórod,
és meglebben szűzi kebled,
könnyed hajad hátadra fonod,
száz éjjelt álmodok veled,
víz pereg le hűs karjaidról,
mik álmot hoznak, szenvedélyt,
csilingelőn ágyadba kúszol.
Földre rogyok, mint elvetélt.

Halványan úszó pillantásom
mind könnyed lábad után les,
s mint ezer ringyó e világon,
újabb és szebb napot keres.
Egy nehéz sóhaj rengeté meg
alattam a föld mámorát,
mit kutattam, mi belém égett,
s szökött hozzám a berken át.

A hajnal első sugarára
álmodó szemed felfigyel,
s kinyílik az álmom virága.
Gyengéd szelek altatnak el.
Őriztelek, amíg aludtál,
s te nem őrzöd meg álmaim,
amiket titkon belém szórtál.
Szunnyadjatok vers hadaim.