Megint vasárnap...

Megint vasárnap van, szép ruhát veszek,
Fiaimmal - mint mindig - templomba megyek.

Hallom a hangot: zengő, tiszta hang,
Nem nyomhatja el százezer harang.

De mégsem ér a célba, értelmem nem fogja fel,
Az ékes szavak fülem mellett suhannak el.

Ma nem hiszek. Ma nem imádkozom.
Ma a múltat némán elsiratom.

Tűnjön a semmibe mind, mi mélyen a lelkembe rág,
Jöjjön az emlékek nélküli, gyökértelen világ!

Pattanjon szét az illúziókkal telt buborék
Mit a múlt hívott életre, de csak az elmém őrzi még.

Mint virág, mely a száraz sziklára tapad,
Félholtan várva, hogy onnan édes víz fakad

Úgy kapaszkodom egy rég letűnt világba,
S csak szomjúságom jelzi, hogy mindez hiába.

A házat, hol éltem, ma pénzzé teszem
Gyermekkoromat végre elengedhetem.

A város hívásomra már úgysem felel
S hogy éltem itt, arra csak anyám sírja a jel.

Eltökélt? Bátor? Vagy csak vakmerő vagyok?
Érzem: a bánattal lassan eggyéolvadok.

Az Úr ismét tanít, hogy viseljem el
Az élet sok lecke, amit tanulni kell.

Lemondást, alázatot. Az embert a másik ne bántsa!
Szent az úgy, mint felebarátunk házastársa...

A parancsolat - láthatod - már a lelkembe égett
De hol voltak ŐK, mikor én már szerettelek téged?

Mitől vált bűnné a legtisztább érzelem?
Szerettél? Szeretsz? vagy mindezt csak képzelem?

Oly mindegy ma már, hiszen magam vagyok.
Bármit is kérdeznék, nem jönnek válaszok.

Sorsom a küzdelem, elfogadás, alázat,
Mégha gyermeki énem ellene is lázad.

Hagyom hát: vigye az élet a tegnapot!
Örülhet, mert tőlem már sok mindent lopott..

Ígéret maradtál Te is, egy nagy feladat..
De a megoldás - úgy tűnik - mindig elmarad...

Megint vasárnap van, szép ruhát veszek
S a templom lépcsőjére... csendben... letérdepelek...