Setéten úsztak már a Holdak,
S a nyugvó parton hang kacagott.
Köröttem tánc és elő holtak,
italos bódék, csillag ólak,
de ő volt csak, ki – nékem – ragyogott.
Derűt, kacajt hozott, szomjúzást,
és egy régen feledett szólam,
– amely elfútta a kiáltást,
csendes szavak között az ártást –
gatyám, s merszemet lefútta rólam.
Hűs vizek közé szórtam mindent,
mely szívembe szőtte a vádat;
virágot, tengert, angyalt, istent,
határvidéki semmi-mindent.
– Ő csak ült, s mögötte szelíd állat.
Ő lágy szavakkal szólott hozzám,
s gyönge lettem, mint az angyalok;
hívott, s nékem vörös lett orcám,
– csak ő volt, ki hatással volt rám –
ám nemet mondtam, s azzal ott hagyott.
Ekkor fájt csak a szavak súlya,
– szájamhoz emeltem poharam –
és világolt az égi róna,
és szűzen hítt e földi porba
a szerelem. – Gyűlöltem önmagam.
Többé soha, s azóta is még
gondolatom lágy ölén forog.
S bár hiába, még mostan is ég,
mit hullott könnytócsába a jég
oly zord hideggel csapdába fogott;
Kiáltások között veszett szó.