Hentergek a mocsokban és várom,
Hogy valaki kezét nyújtsa
Önszántából,
Kihúzzon ebből az ocsmány, fertőző
Dagonyából.
Te löktél ide kedves
Most nézed
Törött,
Homályos szemüvegeden át, ahogy lassan
Elmerülök.
Szád szélén részvétlen,
Kemény vonásként ül
Lényed csontos rezdülése…
Hallom szívedet lent a köveken
Megkoppanni
Fulladozva mereszteném
szemem egy csodára,
De nem jár erre senki.
Csak dermedt szitakötők
Lebegnek az orrom előtt…
Mire várok?
Inkább, hagyom, hogy fejem fölött
összeboruljanak
A sáros hullámok.