Hatezer ötvenhét...

Hatezer ötvenhét
nyomorult napja már,
hogy testem karjaidra,
ajkam csókodra vár.

Hány van még ily bolond,
dőre nő a Földön,
ki hagyja hogy egy vággyal
igy mélyre merüljön?

Hatezer ötvenhét,
Kiscsillag! hallod ezt?
Oly erős az érzés,
oly nagyon nem ereszt.

Rossz időben voltam
- azt mondod - rossz helyen
nem akartad hinni
szerelmem végtelen.

Egyedül álmodtam
kettőnk édes álmát
helyetted fizettem
hitetlenség árát.

De ritkulnak már’a
csaló, hazug álmok,
útvesztődből lassan
kiutat találok.

Elköszönök végleg
- megtettem már párszor -
vártam hívásodra
csalódtam is százszor.

Kedves dallamod – bár -
végleg szívembe fagy,
de ha életem zene,
Te a rondó - téma vagy.

Háromszor tér vissza,
utószor szelíden,
a kódával halkul,
s a csenddel megpihen..