Eszmélés

Eltévedtem a képzet és valóság között.
Bár elmémbe immár józanság költözött,
nem feledi a gondtalan ábránd-időket, hol
a szív szavától hangos mennyei pokol
tüzében égtek reményben gazdag perceim,
s az ész győzelmétől mentes,
felhőtlen világban születtek
magamat áltató boldog terveim.

Magasra nyúltak, majd alábbhulltak,
ingó szándékként néha lángra gyúltak
fáklyaként világolva a kihunyt remény még
parázsló hamuján, s törtek az ég
felé az ördög szarvaitól sebzett
haldokló maradványok. S kezdett
úgy festeni, mint egy plátói kirakós
utolsó porcikája, mely mutatós

ugyan de jót már nem tartogat,
s mint ősi kardon a kopott markolat,
sokat próbált lelkem épp úgy megfakult,
Égbe szállt, de mégis a porba hullt.
Végül összeállt a kép. Helyére került
minden darabka, az álom elszenderült,
s világossá vált mit eddig tettem.
Azt hiszem, örökre felébredtem.