...és mégis

Vége,
már nem várok semmit sem,
szívem a fagy birodalmába viszem,
jégvirágokkal övezett útra térek,
onnan soha többé vissza,
nem nézek.
Gyémántkönnyek a szememben,
rebben egy érintés még a kezemben,
de visszahúzom, egy mozdulat,
melyhez nincs jogom,
elmarad.
Jégpáncélt épít a hideg tekintet,
szikrája sincs enyhülésnek,
a csók hópelyelyként hull rám,
nem olvad el, beborítja
a szám.
Lelkem fagyos álomba menekül,
választhat jégcsap sorsok közül,
ahogy a cseppek ott ragadnak,
hegyes tőrét készítik a megváltó
haragnak.
Elnémult a muzsika hangja,
csillogó, fehér hó takarja,
nem szól a szerelmesek dala,
hallgat a zongora, a hegedű
húrja.
.....és mégis,
mikor hallom a hangod,
akkor megolvadok, élek én
csak ennyit kérek Tőled,
ennyi, csak ennyi, hadd maradjon
enyém.