Engedj repülni!

Engedj repülni, kérlek!
Mert az én otthonom odafent
A fellegek között van.
Ne vágd le szárnyam,
Hisz’ ha nem szárnyalhatok,
Meghalok.
E föld elpusztít engem.
Odafent születtem,
De kegyetlen emberek lehúztak,
Leszorítottak, szárnyaimra előbb
Sár tapadt, később
Levágták, hogy repülni többé ne tudjak.
Előbb csak beteg lettem,
Később haldokolni kezdtem
És megsemmisültem.
Senki nem vette észre.
Ők a valót nem látták, csak az anyagot,
Mi belül volt, pusztulhatott.
Senki nem tudta, mi veszett.
Holtan menekültem.
Zombiként léteztem,
Míg megismertelek.
Lelkem főnixként keltetted
Életre a hamvakból, mit a bennem
Kavargó örökös vihar szét nem
Szórt a hosszú évek alatt.
Együtt repültünk.
Visszatértünk
A fellegek közé, én előbb
A te szárnyaiddal,
Később a magamé is
Növekedni kezdett.
Ám téged visszahúzott a föld,
És ha magasba suhanni hívtalak,
Nem jöttél már velem.
Előbb csak nézted, hogy igyekszem
Feljebb, később visszatartani próbáltál,
Meggyőzve: nem repülök, csak képzelem,
Elérhetetlen ábrándokat kergetek,
Semmi sincs odafenn.
Pedig repültem.
Igazán, valóban jártam odafent.
Te emlékeidet elfeledted.
Régóta megint földhöz
Tapadva létezem, mert szeretlek.
De szárnyalni vágyom,
És ha nem tehetem,
Újra beteg leszek, és meghal a főnix.
De most végleg. És nem lesz, ki
Életre szeressen.
Mert az örök sötétségből
Visszatérni már nem lehet.
Engedj repülni kérlek,
Ha szeretsz!
Ígérem neked,
Mindig csak olyan messze megyek,
Hogy láthasd, odafentről
Rád mindig vigyázok,
És majd meglátod:
Abból a fenti világból
Csoda-dolgokat hozok neked!