Elveszve

Esik,
S a víz lassan csurog le homlokomon,
Fázom,
A szél fújni próbálja elázott hajam,
Félek,
Ahogy arcomon egyre hűl a víz,
A szélben meghallom, ahogy magadhoz hívsz.

Félsz,
Talán érzed, hiányollak utamon,
Félsz,
Hogy mi lesz, ha nem hallod többet szavam,
Fázol,
Ahogy testedet átrázza a hideg,
Megrémít, hogy bőröd valaki más csókolja meg.

Most, hogy ennyire hiányzol, bizonyítja nekem,
Hogy a nőt, aki vagy, mennyire szeretem,
Hogy a nőt, akit szeretek, el is veszíthetek,
S, hogy ha elveszítelek, az mennyire fáj,
Fáj, mikor mondom a szélnek: Ne kiabálj!

Fáj,
Mikor a szél mégis suttog tovább,
Látom,
Hogy lassan már hó hull az égből,
Érzem,
Szilárdabbá válik arcomon a bőröm,
S ráncaimmal apró jéglemezt kell törnöm.

Várok,
Míg a földhöz fagy a jobb láb,
Várok,
Míg az emlékek feltörnek régről,
Fázom,
S csak a te tested melegére vágyom,
Melynek kényelme túltesz minden ágyon.

Most, hogy nem vagy itt velem, hiányzol,
Most úgy érzem, mégsem miattam fázol,
Most ha itt lennél, talán megölelnél,
S talán még fel tudnék melegedni,
Talán már mindegy, talán már nincs mit tenni.


Napokkal később a metsző hidegben járva,
Jéggel fedve, hópárnák közt találod meg testem,
Kezemben egy papírdarab, rajta: Szeretlek!
Könnyes szemmel olvasod, s lassan fordítod meg,
Ott az áll: Azért álltam itt rád várva,
Mert benned az igaz szerelmemet kerestem.