Az ördögnek

Szíved oly sok kín alatt roskad,
Lelked, mint a szenny; büdös és poshadt,
Már nem várod a reggelt, a délutánt, s az éjjelt,
Nem tudsz együtt élni, sötéttel se fénnyel.

Szüntelen keresed életed célját,
De nem találsz mást, csak egy rég várt
Ismerőst; az ördögöt,
Ki feléd vonszolja magát,
Utánad lődörög.

Kell neki az életed, mely számodra már úgy sem ér semmit,
S belül egy hang súgja: ’’Add oda neki!”
Kötéllel hurkot fonsz nyakad köré,
’’Tessék ördög! Életem immár a tiéd!’’