Álarc mögött

Hozzám szól, s megdermedek,
Lefagy kezem, lábam,
Merev tekintettel szemébe nézek,
S nem tudok szólni bátran.

Bátorság, ész, akarat?
Hova lesz az ilyenkor?
Szinte félholdtan ébresztgetem magamat,
Hogy ezt nekem nem szabad! Megtiltom!

És belül üvölt a lelkem,
Sípol minden porcom,
Régi képek, árnyak, formák derengnek bennem,
S mégis dobbant a hangom.

És egy újabb álarc mögött,
Másnak és az észnek megfelelve,
A szó kényszerítve jött,
De ennek így kell történnie.

Mi más lenne a jó út,
Mikor részéről minden elröpült,
Ködbe burkolózva elmúlt,
Elfeledett emlékek otthonába került.

Talán ez mar leginkább, de akarattal elnémul,
Mert az én édes álmom hiába villan fel,
Hisz végül elfojtva porba hull,
Mámoros, csendes éjjeleken.

Oly lassan telik az idő,
S fájdalmamra, mégis minden nap
Szívembe nyilal ő,
S széttiporja apró, nyíló boldogságaimat.

Pedig testem, s lelkem teljes erejével,
Harcolok szakadatlan,
De olykor úgy érzem, ő erősebb
S legyőz minduntalan.

Ám midőn a hullám elvonul,
S örömömre, mint tavaszi virág,
Új boldogság szikrája nyílik, virul,
Elfeledem mi bánt.

De a hullám visszatérte
Beindítja újra a szörnyű gépezetet,
S gyűlölettel telik meg szívem kertje,
Az érzés ismét kínpadra fektet.

De vajon miért él mindez bennem?
Ennyire jó volt, ennyire mély volt ez a szerelem?
Hogyan múlhatna el teljesen,
Ha itt él velem, életem minden percében...