A remény bimbaja

Te mondod, én nem értem
s bár lábaink keresztbe
Én mondom, te nem érted
s már véget ért az este

Csak fél szóban gagyogom
maradj, de mész, menned kell
S a kihűlt padnak mondom
mert újra üvöltni kell

Hogy mosolyt ajkára százat
holdfényt Duna vizére
Hogy megleld jó arádat
s majd tedd az Ő kezébe

Két kezed, mint arcomon
a pír amiért habogtam
Csak őszinte volt..., én barom
hisz nem is így akartam

Talán ez is csak álom
s esély se volt, csak lecke
hogy útját, ha újra járom
elszáll, mint néma lepke

De írva sokkal könnyebb
s mert szólva én nem tudok
Írom, hogy jöjj, ha jőnél
s értsd jól amit gagyog

A pad, s keresztbe lábak
s a csók, melyt vágytam én...
Sóhaja szigeti fáknak
miénk, tiéd, enyém...

De mondd, ha meg is bántad
mondd, ha bánt e kény
Hogy kettőnknek kívántam
s bimbaját veszt remény