A pad

Így ostoromat szögre akasztva,
erőtlenül rogyva a régi padra,
Megméretve s rostán bukva el,
mint szögesdrót mit nincs ki átölel,

Hol egykoron tűznek volt helye
trónt ül ott a jégnek istene
S bár a tájba nem illik bele
marad, mert itt lehet örökkön vele

Vágyva mosolygós arcának melegét
ihletni újra, még s még egy regét
Halott percért imát sírva el
mely érthetetlen, s végtelen ütlegel

Így ülök itt, reszketve legbelül
de fakó arccal, mely tömegben elmerül
És mégis, magányom senkinek nem adom
és azért van így, mert ez az én padom.