A második kérdés

Ha csak mondom, holnapra hó
olyan, mi reggelre olvadó
A napsütésben nincs nyoma
nem terem rajt szép moha

Ha míves rigmusba ültetem,
a végére csak véres tetem
mint ki nyögve, szárazat nyel
s takarja majd fehér lepel

Kiáltva próbáld... ám legyen
„Találkozunk a nagy hegyen!”
Ez is betű, csak nem való
mint tengerre tiszai hajó

Suttognám, ha magam vagyok
ha kettesben veled, a szám csak gagyog
Félek, ha mégis mondanám
úgy elveszteném, de lám:

Hogy álmot látok s nem olyat
mit gagyogó szavaim mondanak.
De „elvenni másnak csókjait?”
nem. Így megyek, ezt hagyva itt...

Kinyújtott tenyér, mit fogni jó
igék, hogy fáradt a hallgató
Egy emlék, mellettem Ő vala
s néha még körül leng illata

Megérint, s már nem is riadt
elveszítni mindent egy csók miatt
Hisz nem más ez csak látomás
mit rajtam kívül nem lát ma más

Hosszú, remegő ölelés
mit az álom papírra vés
Talán egy percig ha tart
s már újra itt a part

Függöny lemegy, vége már
elrepül messze kis madár
Fáradtan ülve székemen
merengek e ködös képeken...

Ha mindez rózsát szakajt
megismerve a néma jajt
Úgy a kérdés ez leszen :
„miért mondtad el nekem?”

Ha nem hát legyen hódolat,
hogy megtagadtad csókodat.
Bár fáj, de mégis így legyen
mit összehordtam, szétszedem

Miért második? Hát azért,
hogyha mégis újra kért
emlékezz és megbocsáss
csak álom volt, semmi más