Vadóc

Tik. Tak. Tik. Tak. Tik. Tak. Tik. Tak. Szinte hallom, ahogy az idő elpereg ujjaim között. Pedig csak néhány hónapja, hogy elvesztettem - akkor elveszthetetlennek hitt - második felem. Az első néhány hét alkoholizálós menekülései után összeszedtem magam, és újult erővel kezdtem építeni szerény életemet. Belevettem magam az emberi kapcsolatok sűrűjébe, és néhány hét alatt temérdek személyes barátot találtam - legalábbis egy internetes csevegőben. A fizikai kapcsolatot - így utólag visszagondolva - szinte teljesen megszakítottam a környezetemmel. Nem beszélgettem szinte senkivel néhány percnél tovább, máris rohantam az egyetlen menedéket jelentő helyre, ahová - a legtöbbször - már nem követtek önmarcangoló gondolataim - a fejhallgatóm szárnyai alá, ahol különböző idegtépő és szívbemarkoló zenékkel "kúráltam" sérült lelkemet. Sérült, igen. Talán ez a legmegfelelőbb kifejezés. Sorozatos lelki traumákon mentem keresztül, ahogy időről időre visszatértek - nem is olyan - régi kapcsolatom emlékei.

Ilyenkor begubóztam, megnéztem egy filmet - többször - és időnként utat adtam előtörő könnyeimnek. Hogy zokogásomat kevesen hallották, annak örültem, mégis, valahogy hiányzott egy kéz, ami letörölné arcomról - és lelkemről - a könnyek vágta sebeket. Volt néhány esetlen próbálkozásom az ismerkedésre, de azok a lányok, akikkel hirtelen öntöttük ki egymásnak személyesebb dolgainkat semmivel nem voltak közelebb hozzám, mint a főiskola kóbor kutyája, aki reggelente a kollégium küszöbén próbálja utamat állni, pontosabban feküdni. Persze azt hittem, idővel így is megismerhetek olyasvalakit, akivel összeillünk, de a "négybetűs" Élet töretlenül próbálta gyengíteni ezt az elképzelésemet. Egy idő után meguntam a dolgot, és úgy döntöttem, elég volt az önsajnálatból. Elkezdtem tudatosan észrevenni a legapróbb dolgok szépségét is, s egy idő múlva már természetes volt a jó közérzetem. Újra kezdtem megtalálni a kapcsolatot a külvilággal; a barátaim óvatos lelkesedéssel fogadták, hogy már nem kerülöm - annyit - a társaságukat. Igen.

Még mindig volt valami, ami zavart, amit nem tudtam lezárni magamban. Talán, ha... nem, azt nem szabad. Semmit nem oldanék meg vele, ha beszélnék vele, csak neki is újabb fájdalmat okoznék. Különben is, megígértem, hogy nem keresem többet, akkor miért tenném? Jó, igaz, hogy nem tudja sem Ő, sem a családja, miért is szakítottam vele karácsony előtt három nappal, de az még nem ok arra, hogy újra bolygatni kezdjem az életét. Hmmm. Igen. Jó lenne, ha valaki olyannak el tudnám mesélni, hogy mi is történt, aki belelát az ilyen dolgokba. Talán eddig juthattam lélekben a probléma megoldásában, amikor könyörgésem meghallgattatott. Egy olyan ember, akit már jó egy éve ismertem, legalább látásból. Néhányszor együtt utaztunk, egy közös ismerős a főiskoláról mutatott be minket egymásnak.

Csak álltam a peronon, azon az áprilisi pénteken, hallgattam, hogy hová érkezik a vonatom, és a tömegben próbáltam értelmes arcú embereket találni, hátha nem utazom egyedül végig azt a négy órát.
- Szia! Hazafelé? Miután lebírtam a meglepetés okozta sokkot - egy pillanat műve csupán - valódi csodálkozással fordultam a jövevény felé.
- Ühüm. Épp azon gondolkodtam, hogy jó lenne valami ismerőssel utazni, kicsit unom már a hosszú, egyhangú zötyögéseket. A tekintete ide-oda rebbent, ahogy szemeimmel fogást kerestem szemein.
- Valami baj van? - kérdeztem jó tíz év lelkisegély tapasztalatával.
- Majd elmondom a vonaton, ha tényleg érdekel.
- Rendben, ahogy gondolod - vontam vállat színlelt semlegességgel. Valami komoly lehet, ha ennyire látszik rajta, hogy még nekem is feltűnik.

Nos, így kezdődött azt hiszem minden. Beleláttunk egymás lapjaiba, ahogy Ő az aktuális, én a volt kapcsolatomat elemeztem. Hihetetlen mértékig egyeztek a problémáink, így egy idő után egyikőnk beszélt csak, a másik elképedve bólogatott. Valamikor félúttól szélesedő mosollyal nyugtáztam csak a dolgokat. Elképesztő. Egy férfi és egy nő, akik ugyanolyan problémákkal küzdenek, küzdöttek a kapcsolatukban, egy vonaton találkoznak a valósággal. Elmondtam neki, hogy amikor ilyen gondolatokkal utaztam haza hozzá, mint most Ő, mire visszafelé vitt a vonat, az ujjamról lekerült az ezüst karika. Kicsit megijedt, láttam a szemében, de bíztam az ítélőképességében annyira, hogy ne szóljak bele az életébe - akár hasonlítunk akár nem, nem vagyok én intervenciós! Majd rájön magától - ezzel a gondolattal tettem félre a dolgot. Az utazás végéig kellemesen telt az idő, majd valami furcsa késztetéstől hajtva végül megkértem, hogy írjon egy üzenetet, ha történik valami, vagy csak írni szeretne valakinek. Számot cseréltünk, majd széles mosollyal váltunk el a végállomáson.

Vasárnapig égett a telefon a zsebemben. Megkérdeztem, melyik vonattal utazik vissza, szívesen vele tartanék - pergett az idő, s újra egymás mellett ültünk a vonaton. Már az állomáson láttam rajta, hogy itt bizony szakítás volt/lesz - a szeméből sarjadt gyémántpatak elég bizonyíték volt. Megkért, hogy szálljak fel a vonatra, majd megkeres - magától értetődő természetességgel fogadtam. Talán valakitől még el akar búcsúzni. S valóban, kedvese (?) elkísérte a kocsiig, amire felszálltam, s a könnyes búcsú után végül leült mellém. Ahogy óvatos kérdéseimmel lefejtettem lelkéről a tályogot, arcáról is felszáradtak a könnyek, hogy lenyűgöző mosolynak adjanak helyet. Immáron második, viszonylag meghitt utazásunk még különösebb dolgokat tárt fel kettőnkkel kapcsolatban. Szinte repült velünk az egyébként kivénhedt másodosztályú, legalábbis a beszélgetés sodrában ezt véltük érezni. Tapogatóztunk, talán ez a legideillőbb kifejezés. Igen. Ahogy a pillangók csápjai cirógatják a nektárt rejtő virágot, úgy találtunk minden pillanattal kellemesebb fogást egymás gondolatain - akár két középkori bárd, akik a szerelem bíbor zamatával lelkükön vívnak dalpárbajt.

Ittuk egymás szavait; érezhető volt, ilyen harmónia és megértés két ember között ritkán, s többnyire csak rövid időre adatik. Igen. Így találkoztunk. Romantikát találtunk, még ha közönséges helyen is, egy vonaton - egymásban. Aztán jött a kegyetlen hétköznap, hogy unalmas szürke inkognitóját a népre - s szemünkre borítsa. Nem volt gyenge lelkileg, de sokkal mélyebb hatást gyakorolt rá az a gondolat, hogy három éves kapcsolata véget ér - már hétfőn felhívta párját, hogy nem bírja nélküle. Egymásba futottunk vele hét közben, akkor mondta mosolyogva, hogy meggondolta magát, és így helyes. Ahogy a vonaton, ekkor is mosolyogva mondtam neki: "Ugye mondtam, hogy megtalálod a boldogságod; tudod, hogy mi az, amire a szíved vágyik." Később meginvitáltam szerény hajlékomba, ahol egy kávé mellett megmutattam neki újdonsült szerzeményemet, egy japán animációs film egyik betétdalát. A nyugalom honolt akkor gesztenyebarna szemeiben - nem én lennék, ha nem éreztem volna rajta, hisz' engem is elvarázsolt az a dallam.

Ekkor is kellemesen elbeszélgettünk, noha rövid időre maradhatott csak. Telt, múlt a hét, s kezdtem igazán elememben lenni. Talán kicsit közelebb kerültem a filozófiához, mint kellett volna, de senki nem szólta meg váratlan jó kedvemet. Péntek este végül gondoltam egyet, s meginvitáltam egy régi kedves helyemre; nagyon megkedveltem a társaságát, hiszen rendkívüli emberre akadtam személyében. Miután elfogadta az ajánlatomat, megbeszéltük a találka helyét és idejét, lelkemben rég nem tapasztalt zsongással vetettem magam a zuhanyzó - s az önzetlen, boldog gondolatok - tisztító párájába. A Dallas Pub - nevéhez méltatlanul - kicsi volt, füstös, és kevés értelmes arcot láttunk belépéskor, majd kicsit megnyugodva ültünk le egy sarokba, amikor észrevettünk közös ismerőst is a vizslató szempárok között. Örömömre szolgált, hogy Vadóc valódi boldogsággal kortyolgatott velem beszélgetésünk közben; egyetlen olyan dolgot nem tett, ami értékrendem ellen való volna, pedig már sokadik alkalom nyílt rá, hogy valami hibájára fény derüljön.

Valahogy el is felejtettük, hogy voltaképp neki van egy partnere, még ha nem is stabil a kapcsolatuk, s azt is, hogy akadt udvarlója is, csak az alamuszibb, tapasztalatlan kisfiú fajtából. Beszélgetés közben ráterelődött a szó a filmekre, mire megemlítettem, hogy megnézhetnénk együtt azt a nyolc mérföldet, amit már Ő is régóta szeretne, de kedvesen és udvariasan elutasította a gondolatot, a kései órára hivatkozva. Még most is megsűrűsödik az idő körülöttem, ahogy azok a pillanatok előbukkannak szívem rejtekéből. Álomszép dallam fonja karjait körénk, és csak azt kérdezgetem magamtól, miért érzem olyan távolinak, ha itt ül mellettem? Fogást találtam gondolatban a dolgon, s mire tekintetem újra arcára emeltem, kezének alabástrom bőre is lágyan tenyerembe simult.
- Jósoltak már neked? - kérdeztem félig komoly mosollyal arcomon, míg ujjaim hegyével tenyerének völgyeit futottam végig. Csak nevetett, amikor bátorítva bizonygattam neki, hogy boldogsága nem álom, amíg érzi, mit szeret a szíve - meg is fogja találni. Hogy, hogy nem, egy óvatlan pillanatban - mint Ámor végzetes nyila - szállt felém a hangja:
- Tudod mit? Nézzük meg azt a filmet. Nem érdekel, ki mit mond, most van kedvem hozzá.

Azt hittem, leesek a székről, de a zuhanás élménye csak álmomból volt ismerős. Nem értettem, mire vártam én éveken keresztül, amikor Ő csak úgy, fél vállról a szemembe veti az igazságot: rá. Egy NŐre, csupa nagy betűkkel, aki az általam kialakított képbe maradéktalanul idomul, s - hozzám hasonlóan intuitív, emocionális fejlettsége magasan az átlag feletti. Ez azzal együtt jár, hogy a környezetünkben lévő emberek problémáit sokkal jobban megértjük, így közelebb kerülünk hozzájuk - miközben egyre kifinomultabb képességeink nagyobb lelki kínokat okoznak nekünk bármilyen más sérülésnél. Útba ejtettünk egy gyorsétkezdét, majd visszatértünk szerény kollégiumi szállásomra. Készítettem egy kávét, ami amolyan saját specialitás is lehetne, tekintve a felhasznált anyagok sokféleségét, majd elindítva számítógépemet egy csendes dallam mellett beszélgettünk. Amikorra a kávé elfogyott, valahogy a levegő is sűrűbbnek rémlett, a sötét még bársonyosabb, a hangok még cirógatóbbak lettek. Szinte lefejtette rólam a bőrömet emberfelettien kellemes hangjával.

Fáradt lehetett már Ő is a heti megterheléstől, vagy csak gondolt egy merészet - nem tudtam. Csak néztem tétlenül, ahogy ültéből hátra dőlt, és szobatársam két egymás melletti ágyán keresztben elterült. Egy tétova pillanat sem volt talán, és - mintha láthatatlan kötelék feszülne közöttünk - követtem testének vonalát a félhomály szemeivel, s könyökre ereszkedtem mellé. A filmekben sincs talán olyan idegtépő várakozás, amit akkor szinte tapintani lehetett kettőnk közt. Hogy mitévő legyek, eszembe se jutott. Egész máshol járt a vérem nagy része, bár a híreszteléssel ellentétben nem deréktájon, hanem a mellkasom mélyén. A szívem vérvörös kavalkádjából tisztán emelkedett ki a mozdulat, ahogy - hunyt szemeit tekintetemmel sem érintve - megcsókoltam azokat a szomjazó ajkakat. Egy főnix lángoló testének pokla izzott szenvedélyes csókjában; eszem ágában sem volt ellenállni, akkor sem, amikor kínzó óvatossággal gabalyodtunk egymás ölelésébe. Óráknak tűnő ideig lebegtünk a letisztult érzések mezején, a legtávolabb az élet öldöklő káoszának gondolataitól.

Boldogság, így hívják azt a helyet. Valami, amit mindenki másban keres, pedig csak egymásban lehet megtalálni. Sem tárgy, sem eszmei érték nem érhet nyomába annak, amit két ember egymás harmóniájában teremt - nem is gondolkodtam hát, csak kinyitottam érzékeimet felé, s vele összekapcsolódva éreztem, lélegeztem, léteztem. Amikor az álmok csodáiban megénekelt tündöklés teret engedett gondolatainknak, mosolyogva, nevetve csókolgattuk, becézgettük egymást. Nem volt szükség szavakra, éreztük mindketten. Tudtam, magamban hallottam az Ő vágyait, bennem vert visszhangot a gesztenyebarna szempár csillogása. Óvatosan lefejtettem róla kényelmes pulóverét, hogy még óvatosabb kortyokban csepegtethessem a vágyat a bőrén át egész a szívéig. Érezni véltem az élet surrogását bőre alatt, követtem hát útját, amerre érzékeim mutatták. Szinte láttam a kellemes bizsergés napfény-színét, ahogy gomolyog benne, s ahogy ujjaim játéka nyomán bíbor rózsák harmatos szirmához hasonlatos köntösét borítja lelkére - a vágy tudta, amit a költők rozsdás jelzőkkel szavakba tömni próbáltak csupán. Test vagyunk csupán, valóban? Porból, s porrá leszünk?

Sokkal ősibbnek tűnt minden mozdulat - ajkaim borzongató araszolása habselyem bőrén, ahogy edzett pocijának dombságát másztam meg éppen - mint bármiféle anyag, törvény, vélt, vagy valós istenség. Az élet tagadhatatlan, ezerszínű kavalkádja áramlott az ereinkben, ahogy egyre hevesebbek és vágyakozóbbak lettek a mozdulatok. Már nem emlékszem, hogyan kerültek le rólunk a ruháink, csak arra, hogy Ő fehérneműben én boxeralsóban pihegünk egymás mellett, és nem értjük, mit nem értünk. Annyira természetes volt minden, akár a tavaszi zöldellés magától értetődő ismétlődése.
- Nem borotválkoztam, ne haragudj! - szólt kicsit szégyenlős hangon, amikor megszabadítottam az utolsó ruhadarabtól is.
- Ugyan, miért lenne baj? Én sem. - mosolyogtam rá szelíd-komolyan. Később kiderült, hogy olyan apróságokra is odafigyel, amire más ember talán egész élete során nem gondol.

Ez az ismeretlen figyelmesség csak még vonzóbb fényben fürösztötte egyébként is vonzó vonásait.
- Zuhanyzol velem? - kérdeztem óvatosan.
- Aha. - Mondta. néha nincs szükség nagy szavakra. Később megtudtam tőle, hogy talán két alkalommal zuhanyzott férfival, s mindketten meglepődtünk, milyen természetes volt, hogy nem érzünk szégyenlősséget a meztelenségünk ellenére. Gondos aprósággal fürdettük meg egymást, játékos-vágyakozó csókokat, érintéseket, öleléseket váltva - ahogy annyiszor azóta - majd mosolyogva tértünk vissza a szobába. Az idő nagyot rántott rajtam, ahogy - egyik kép a másik után, mintha víztükör alól kacsintanék magamra - sodródni kezdtem az eseményekkel. Feloldódtam a Vadóc körül tajtékzó szenvedélyben, kezemmel és ajkaimmal vágyakozó teste szentsége felé. A lepkék óvatosságával araszolgattam felfelé térdéig, vágyakozó érintésekkel csókolgatva körbe, majd oda-vissza sikló araszolással másztam meg combjait, elérve egészen vénuszdombjáig.

Ajkaim puha bőrével épp csak borzoltam Vadóc halovány-őszibarack bőrét, kusza görbéket csókolva felsőtestére, hogy végül rátaláljak keblei merész ívű halmaira. Csodálatosan kellemes tapasztalat volt inni a mozdulatait, hunyt szemei mögött látni véltem a halhatatlan gyönyört, mintha ugrásra kész párduc feküdne karjaim között. Fenséges, ellenállhatatlan, és - mint minden vadon élő lény - mentes bármi emberi gyarlóságtól. Nyelvemmel kaotikus táncot jártam borzongva feszülő mellbimbóin, egyiket sem hagyva magára hosszú ideig. Csak cirógatni vágytam, kényeztetni Őt, boldoggá tenni, bármilyen módon, ahogy egy ember képes lehet rá. Újra ajkat-zsibbasztó csókban forrtunk össze, öleltük egymást, ide-oda vándorolva az összetolt ágyakon. Magamhoz öleltem, szorosabban, akár a gyermekét féltő anya, s az ereimben növekvő gyönyörű pezsgés sugallatára óvatosan, de határozottan végigszántottam hátát körmeimmel.

Éreztem, olyan tisztán, mint amikor egy patakot figyel az ember, hogy merre erősödik, s gyengül testében a bizsergés - igyekeztem hát olyan áramlatokat kelteni benne, amik tovább szítják vágyakozó izzását. Nem tudtam volna megmondani - ha nem riadtam volna vissza eleve attól, hogy szavakba próbáljam önteni azt az érzést - , s most sem értem tisztán, ami kettőnkkel történt. Ösztönösen megéreztük egymás gyenge pontjait, finom simogatásokkal és apró csókokkal fedezve fel, mi is a leggyönyörűbb gyötrelem, amit két ember adhat egymásnak. Akkor, amikor már minden érintést akadozó, mély sóhaj követett, miután minden csók bizsergő hunyorgást hozott, minden lehelet pattanásig feszítette érzékeinket... akkor eggyé lettünk. Olyan ellenállhatatlan vonzással fonódtunk egymásba, hogy nem tudtam, hol kezdődik az én lelkem, s hol az Ő mosolya... melyik boldog nevetés hagyja el az én számat, s mikor harap Ő édesen bőrömbe... Egyetlen mámorító, mégis végtelenül tiszta ragyogás volt, ami történt. Időnként egy-egy kép tisztábban kirajzolódik előttem most is.

Ahogy falnak támasztott háttal ülök, s Őt ölelve, együtt ringatózunk lágyan, robbanásig feszült érzékekkel. Amikor egymáshoz simulva veszünk remegő lélegzetet, egy újabb hullámhegy felé tartva. Hajnalig szerettük egymást, úgy, ahogy sohasem képzeltem, hogy lehetséges. Nem találtam soha nagyobb örömöt annál, hogy szerettemnek boldogságot adjak - ez az este azonban új értelmet adott ennek a vágynak. Szívünkben ott dobogott a mindent elemésztő parázs, egy szív, egy lélek, egy gondolat, s ott dobog azóta is, több, mint fél éve.