Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
A világ titkai sokszor sötétben rejtőznek, és a legnagyobb titok, amit az emberiség valaha...
Misztikus novella
Smith sztárügyvéd egy szexualis ragadozó védelmét látja el.Az ügy egyértelműnek tűnik de a...
Történet egy erotikus festmény elkészítéséről.
Egy nem szokványos Cuckold történet.
Friss hozzászólások
Woodgate: A karaktereid között jelenleg...
2025-07-15 22:34
HentaiG: Ha nő vagy és bejön a történet...
2025-07-15 20:46
HentaiG: Ugyan, a vázlatodat kicsit kib...
2025-07-12 16:41
Scylla: Megírnám, csak nem tudok jól í...
2025-07-12 15:36
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Schrödinger macskája

Kicsit fázom. Összehúzom magamon a kardigánt, aztán a hasamhoz ölelem az apró hátizsákom. Odakint tombol 1986 nyara, de itt a templomban télen-nyáron hideg van. Komolyan jól esne a kinti világ melegsége, de gyónnom kell. Ráadásul én vagyok az utolsó. Kinéztem, nem őgyeleg vagy napozik kint már senki, csak én vagyok és Orabella néni. Ő már Dario atyánál, a gyóntatófülkében. A templomban teljes a csend, bár kint csivitelnek a madarak, a közeli térről is épp hallhatóan beszűrődik a gyermekek visongása. Játszanak. Én is szívesen köztük lennékl, de nekem itt van dolgom. Azt hiszem, a várakozás a hűvösben maga a bűn „jutalma”. A néni még előre is akart engedni, de visszautasítottam. Én szeretnék lenni az utolsó. Kényes téma, és a a jó Orabella biztosan hallgatózna, ő ezért szeret utolsó lenni. Én nem teszem. Igaz, jó fül is kellene hozzá, csak épp az érzékelésem határán van, amikor az atya mormog valamit a néni szinte megállíthatatlan szóömlésére, amiből csak az „s” és „sz” hangjainak tónusait hallom.


 


A néni végre eleget beszélgetett a pappal, úgyhogy elköszön és távozik. Dario atya megkönnyebbülten ki is kíséri. Be is zárja a templomot mára, amikor meglát a sorok közt. Kicsi vagyok, alig mozdulok.


– Ó, és te, lányom?


– Én még, ha lehet...


– Persze, lehet – mondja az atya, de látom, elfojt egy sóhajtást.


A fülkébe lépve kicsit melegebb van, ami jól esik, de ott maradt a néni szaga. Mégis magamra húzom a faajtót, aztán a pap is ugyanezt teszi. Hallom, amint elhelyezkedik.


– Dicsértessék a Jézus Krisztus – kezdem.


– Mindörökké, Ámen – hangzik kenetteljes válasz.


– Gyónni jöttem a mindenható istennek és neked, lelkiatyám, mert legutóbbi gyónásom óta bűnt követtem el – hadarom, majd szinte hangtalanul hozzáteszem: – Azt hiszem....


Szünetet tartok, mert nem igazán tudom, hogy folytassam.


– Hallgatlak, gyermekem, és Jézus Krisztus is bizonyosan figyel rád – duruzsolja az atya.


– Nos, nehéz erről beszélnem, mert...


– Nekem bármit elmondhatsz, lányom, hisz tudod, a gyónás szentség és a titkot tartom. És már Orabella néni se hallgatózhat – teszi hozzá biztatólag.


Fészkelődöm kicsit, most már feleslegesen melegnek érzem a kardigánt, le is veszem. Elég a blúzom.


– Vétkeztem, atyám, vagy nem is tudom, hogy vétek-e, mert a gondolat talán önmagában nem bűn, és nem is volt mögötte gondolat, csak jól esett, és...


– Miről van szó, gyermekem?


– Atyám... Hogy is mondjam... A maszktubálás bűnnek számít?


Most a fülke homályában lehet harapni a csöndet egy rövid időre.


– Mármint a maszturbálás?


– Hát, azt hiszem, az.


– Mondd csak, hány éves is, vagy? Lia ugye?


– Tizennégy! – vágom rá, de szinte hang nélkül hozzáteszem: – Leszek még idén.


– És mondd csak, mit csináltál?


– Hát... – kezdem, de nem is tudom, hogy folytassam.


– Nekem bármit elmondhatsz, gyermekem, azért vagyok itt – hallom a fülke túloldaláról, mint valami cselló lágy hangjait a „C” húrról.


– Értem, atyám. Nos, azt hiszem, sikerült felfedeznem valamit a testemen, ott lent...


– A két szőrös fél barack közt, elöl.


– Nekem nem szőrös, csak egy kicsit.


– Értem. Nos. De vérezni szoktál-e már?


– Igen, már volt. Rém kellemetlen. Simonetta nővér elmondta, hogy mit kell, és...


– Őt nem ismerem.


– Tudja, a szüleim meghaltak, én egy zárdában...


– Igen, tudom. És a másod-unokatestvéredékhez jöttél, Costáékhoz, igaz?


– Igen.


– Közelebbi rokonod ezek szerint nincs, aki gyámságba vett volna?


– Nincs. Illetve de. Van egy sienai ötvösmester, tavaly óta nála lakom. Anyai ágon távoli rokon, de már egyedül él, magához vett.


– Értem. Nos, térjünk vissza a bűnökhöz.


– Tehát bűn a maszkttb... masztub... maszturb...


– Maszturbáció? Ez nem ilyen egyszerű. Alapvetően bűnnek tartjuk, igen. Ám ez egy hosszabb beszélgetés lenne teológiáról és a szexről. Amit nem biztos, hogy tőlem kell hallanod. Mit tudsz a szexről? Tudod, hogy születik a gyermek?


– Nagy vonalakban – mondom, kissé bizonytalanul. – De nincs kitől kérdeznem. Teofilo, az ötvösmester kissé mogorva, bár jó ember. De erről... Costáék rendesek, de...


– Értem. Nos, ha tőlem szeretnéd hallani, akkor be kell vallanom, a gyóntatópad kényelmetlen. Nemcsak neked, hanem még nekem is, és órák óta ülök itt. Nem mennénk át a sekrestyébe? Van ott némi innivaló is, meg kényelmesebb székek.


 


Két perc múlva becsukódik mögöttem a sekrestyébe vezető ajtó. Megcsodálom. Hangtalan, pedig nehéz és erős. Talán azzal lehet összefüggésben, hogy ezek az öreg templomok valaha akár védelmi célokat is szolgáltak a híveknek.


– Egy pillanat és jövök, addig ülj le! – mondta Dario atya.


A székre huppanok. Kényelmesebb, mint a kemény pad, ez tény. Melegebb is van, bár az ablakok zárva. Mély csend van, csak a pap zörög valamit tőlem pár méterre egy nagy tölgyfaszekrény mélyén. A liturgiák kellékeivel van tele a szoba. Kisebb-nagyobb gyertyák, a nagy, díszes Biblia, amiből a misét tartja, sok kisebb egy halomban áll, szinte összeroskad alatta az az asztalka. Ezeket szokta osztogatni. A falon felakasztva egy óriási feszület, amit a körmenetekkor használnak. Megváltónk szobra egész kicsi rajta, de aranylón csillog a hosszúkás ablakon beáradó délutáni fényben.


– Tessék! – tart elém egy kupát az atya, megtörve a nézelődésem. – Idd ki, bátran!


Fölém tornyosul, kezében a fényűzően díszes kupa nagynak tűnik, ahogy felém nyújtja. Valóban eléggé megszomjaztam, ahogy említette az imént, felerősödött bennem ez az érzés. Átveszem a kelyhet. Mohón beleiszom. Aztán prüszkölve, köhögve próbálok magamhoz térni. A kupát pedig az asztalra tenni, magam mellé.


– Ez... bor? – kérdem. Széttárom a karom, hisz ilyet én még nem ihatok, és...


Láttam már a tévében lassított felvételt. Most így követem, amint a heves gesztusom miatt megbillenő pohárból kifröccsenni készül a folyadék, a kupa pedig a kőpadló felé igyekszik, egyre gyorsuló ütemben. Utánakapok, de csak a  saját egyensúlyom vesztem el. A fémtárgy végül nem deformálódik el a kőpadlón, de a vörösbor végigömlik belőle, mint Krisztus vére. Én viszont kitekert pózban maradok a szék és az asztal között, bal térdemmel alulról ékelve magam a deszkák alá, a jobb a levegőben. Miközben igyekszem visszanyerni az egyensúlyom, bűnbánatos arccal felnézek a papra, de ő máshová tekint. A szoknyám ugyan a templomban illendő módon hosszú, tavaly még a bokámig ért, most se sokkal húzódik feljebb, ha épp nincs gyakorlatilag a levegőben a lábam. Persze van rajtam bugyi, de...


– Elnézést, atyám, én...


– Semmi baj, én csak... szedi össze magát a pap. Amíg én felkászálódom, ő le is húzza a saját kupája tartalmát, majd a megmenekült fémedényemmel együtt újra megtölti az asztalon.


Közben magamhoz térek és szörnyen szégyellem magam. A kifolyt bor miatt. Meg...


– Nyugodj meg! Nem kell feltakarítanod – szól rám, amikor elkezdek kétségbeesetten valami felmosót keresni a helyiségben. – Ha jobban megnézed, az egész padló olyan, mint egy ősi út. Bazaltkockák az aljzatban. Több száz éves, elpusztíthatatlan. A bor simán a kövek közé folyik, beissza. Nem ez az első dolog, ami ráömlik. A maradékot meg majd a ministráns letörli.


Hangja megnyugtató, arca mosolyog. Sosem néztem még ilyen közelről. A városkában jó fejnek tartják Dario atyát, de én eddig nem igazán figyeltem meg. Negyven és ötven közt lehet, amennyire meg tudom ítélni. A miseruha alól nem a pocakja, hanem a széles válla domborodik ki, arca megnyerő. Most nem is papi, hanem inkább atyai jó szándék látszik rajta, amit egy széles, jól ápolt fogakkal megerősített mosoly kísér.


– Kezdjük újra – mondja, ahogy elhelyezkedik tőlem egy lépésnyire, de az asztal ugyanazon oldalán. Kezében a kupa, de mutatóujjával az enyém felé bök. – Idd csak meg! Nem árt, misebor.


Óvatosan belekortyolok az italba. Enyhén édes, szőlőillatú, kellemesen hűs. Ízlik, vagy csak szomjas vagyok, és...


– Annyira azért ne mohón – nevet ki. – Kérsz még?


Enyhén bólintok, ezért tölt, de inkább félreteszem. Ő lehúzza a második pohárral.


 


Elkezd nekem mesélni a házasság szent kötelékéről, a gyermeknemzés aktusáról, mely a frigyen kívül nem elfogadott, az életről, a szüzességről, a cölibátusról is. Arról, hogy a szexualitás ellenállhatatlan vágyakat ébreszthet, amik sokszor csak akkor oldódnak fel, ha beteljesednek. Az emberi elme szilárdságáról, az állatias ösztönök elfojtásáról, a hatalomról, ami a férfiak és nők lába közötti szervei körül koncentrálódik. Hogy őszinte legyek, egyre kevésbé fogom fel. Igyekszem egyenesen ülni és értőn bólogatni, de ebéd óta kiürült gyomromba a lezúduló két-három deci, vagy ki tudja mennyi misebor... 


Mintegy mellékesen hozzáteszi:


– A maszturbáció tehát alapvetően bűnös dolog, sokan ördögtől valónak tartják, de mégis szélesebb körben terjedt el, mint...


Itt ki is esik egy pár mondat, annyira belassulok.


– És tényleg maszturbáltál? Mit csináltál? Hogyan? Lehet, hogy nem is követtél el semmit, és még tiszta és ártatlan vagy, és akkor büntetést sem érdemelsz.


Csak ül ott, és olyan természetességgel kérdez, olyan nyílt és megnyerő az arca, és a bor...


– Hát így – mondom, és egy mozdulattal kihúzom a blúzom alját a szoknyámból, majd lenyúlok az enyhén szétterpesztett lábaim közé, hogy elérjem azt a pontot, ami...


Valahol elmém mélyén felismerésként ér, hogy ezt nem kéne, de csak ül ott, hümmög, nem tesz semmit, én pedig elérem magam.


– Aha, hát ebből semmit sem látok – vonja meg a vállát. – Nem tudom eldönteni. Talán ha felhúzod a szoknyát...


Felvont szemöldökkel ül, várakozik. Én pedig engedelmeskedem. Olyan megnyerő, olyan türelmes, olyan...


Egy perc múlva a lábujjaim a szék két első lábának keresztrúdjába kapaszkodnak, egész szoknyám a csípőmön, a bugyim az asztalon, és én elmélyülten mutatom be – talán bűnös, talán nem –  tevékenységem az atyának. Aki tudományos alapossággal vizslatja néhány rövid szállal fedett szemérmem és az egyre serényebben köröző ujjam.


– Ha óvatosan megérinted azt a piciny, rózsaszín gombot, amit csiklónak hívnak, akkor...


– Az túl érzékeny – súgom.


– Nedves kell legyen, és óvatosnak kell lenned. Szabad?


A kezét nyújtja felém, én pedig bólintok. Két ujjával finoman de határozottan megcsippenti a mutatóujjam, majd lejjebb húzza.


– Ha már nedves, igen, nedves. Itt, ahol a szülőcsatorna vége van, amit vaginának hívnak. Innen vehetsz nedvességet. Még nem, de lassacskán. Kicsit nyúlj bele, így...


Magamba irányítja az utolsó ujjpercemet. Érzem, hogy enyhén síkos, de...


– Még nem jó. Azt is csinálhatod, hogy megnyalod. Igen, úgy. Ne félj tőle! Ez az! Na, most menjünk vissza, így. Kicsi, puha köröket, itt. Érzed?


Érzem, hát persze. Igen kellemes. Így, hogy irányít, már jobban megy. Olyan érzések jönnek, amiket eddig elnyomott a bűntudat és a tudatlanság. Elengedi az ujjam, nézi, ahogy csinálnom. Aztán felemelkedik a korábban közel húzott székéről. Én még mindig ugyanott, ugyanúgy. 


– Nos, amit csinálsz, valóban bűnös dolog.


Megijedek. Most már biztos, hogy büntetés lesz, és nem feltétlen úszom meg néhány tucat Miatyánkkal. Abbahagyom, felhúzom magam a székben, és nézek a szemébe, mely kissé szigorú. Magasan van. 


– A bűn már megtörtént, de a bűnöd nem ördögtől való, hanem nagyon is emberi. Így a büntetésed is megoldható emberi közvetítéssel – zengi, amolyan liturgikus hangnemben, melyet mindig is egyszerre tartottam megnyugtatónak és ijesztőnek.


– Igen fiatal vagy még, de már beérett nőiességed, így a bűnöd a férfiak feletti hatalmad zabolátlan használata. Nézd, mit tettél!


Egyszer csak a hosszú ruha alól, nekem majdnem szemmagasságban elém ugrik az, amit férfiasságnak is hívnak. Az övé. Hatalmasnak találom. Nyilván fogalmam sincs, mekkorának kell lennie, mert csak kisfiúkét láttam, meg Teofilo mesterét, amikor gyanútlanul rányitottam a fürdőben, de azonnal elfordult és rám ordított. Az övé ráncos volt, lógott és negyed ekkora sem volt. Vagy ötöd...


Fogalmam sincs, mit tegyek, de a velem szemben meredő hímtag fölül valahonnan hallom Dario atya hangját:


– A bűnös súlyos. Láthatod, hogy mekkora. A penitencia tíz Miatyánk, húsz Üdvözlégy Mária, de ezeket majd otthon elmondod. Most ki kell szabadítanod magomat, mert különben nem vissza ez a nadrágomba. Az ürülés megtisztulása majd téged is felszabadít, lányom.


– Mit tegyek?


– Add a kezed! – nyúl le értem.


Ujjaim elerőtlenednek, ahogy megragadja.


– Az enyém ugyanaz, mint ami neked van a vulvád tövénél. A vége, vagyis a makk igazán érzékeny. Fogd meg, húzd hátra a fitymát, vagyis ezt a bőrt.


Megpróbálom átérni. Olyan vastag, mint a csuklóm, így az ujjaim hegye nem ér össze rajta. Forró és szinte lüktet. Megbabonázva mozdítom a kezem. Vagy inkább ő mozdítja. Kreol, napégette arcának bőrénél sötétebb de puhább fitymája alól feltárul az, aminek eddig csak a hegyét láttam. A szinte lilás makk. Tényleg olyan formájú, mint amilyennek a saját pöckömet éreztem, csak sokkal de sokkal hatalmasabb. Ütemesen, bár teljesen gyakorlatlanul visszahúzom a bőrét, majd újra előtűnik a makk, vissza...


Közben felnézek az arcára.


– Ez így nem lesz jó. Túl száraz. Kell az olyan nedvesség – adja ki az utasítást, miközben szemével a combom közé sandít.


Megértem. Benyúlok a szoknyámba, amennyire tudom, a saját síkosságom az ujjamra veszem, ő meg már maga húzza hátra a bőrt, hogy szétkenhessem rajta. Nem valami sok, el is vész a hatalmas felületen. Már a harmadik vagy negyedik ismétlésnél járok, amikor egy csepp megjelenik a pénisze végén lévő vágatból. Ösztönösen azt is szétkenem. Még mindig kevés, de nekem sincs több. Sürget, én megmarkolom, húzni kezdem a bőrt.


– Óvatosabban, ne érj a makkhoz, csak a bőrt fogd! Nem elég síkos! – mondja. Már nem olyan kenetteljes a hangja, pedig egy kis kenet nem jönne rosszul...


– A szád elég nedves – szinte lihegi. – Vedd a szádba a végét!


Közelebb tolja, alig kell lehajolnom, ahogy ülök, előttem van. Felnézek rá, ő pedig bólint.


– A bűnöd megbocsátásáért, ne feledd!


Átfut az agyamon, hogy ezzel is pisil. Ennyit tudok, de nem érzem igazán büdösnek. Saját szagom érzem rajta. Az ismerős.


– Csókold meg, bátran!


– Nem tudom, hogyan kell csókolni! – cincogom.


– Azt nem tisztem megtanítani neked! Csak... kapd be! – követeli. – De a fogad hozzá ne érjen!


Kitátom a szám, igyekszem, de... Szinte kiakad az állkapcsom, nem merem közel vinni a fogaim. Felhördül, ahogy az ajkaim közt feszül a makkja.


– Ez az! És most bólogass szépen! Markold is, és bólogass, így...


Azt hiszem, mostanra tisztul annyira a fejem a bor és a szituáció folytán, hogy felmérem, mi is történik. Az agyam valahol tudja, hogy ez helytelen. A nemi szerv nem erre való, a szám sem, vagy csak a papoknál ez így jó? Nem tudhatom. Behunyom a szemem, úgyis csak a szőrét látom, mely körbeveszi a falloszát, az izmos hasát, mely közeledik és távolodik, az ízét és a saját ízem érzem, mely keveredik a bor maradékával, a nyálammal és némi kétségbeesés keserűségével, mely mint valami ösztön tör elő belőlem. Aztán valami más is…


– Mélyebben! – morogja az atya, és megragadja a tarkóm. A makkja a torkomnak ütődik, belülről. Egyből megfeszülök, öklendeznék, de ahogy engedne, úgy azonnal újra jön a pénisze.


– Gyerünk!


Kis idő múlva a nyálam köpve, öklendezve fuldoklom, éltető levegő után kapkodok, és a most már igen lucskos falloszt látom csak magam előtt, mely ismét a számba akar jönni. Meg is teszi. Az eredmény ugyanaz, csak már a világ sötétül előttem, mire újra enged a szorítás.


– Ne! – nyögöm. – Bármit, csak ezt ne!


Lihegek, küzdök a hányingerrel, a torkomat ért nyomások fájdalmával. A padló odalent a bor mellé megkapja az ajkaim közt bőven ömlő nedveket, mely érzem, hogy csimbókokban lóg majd leszakad, hogy a föld részévé váljon.


– Bármit, csak ezt ne!  – ismétlem meg, felnézve a papra. Aki elmosolyodik. Van valami huncut és egyben szörnyen ijesztő a mosolyában.


– Rendben. De a tisztulás nem maradhat el. Bűnöd megbocsátatlan.


– Mit kell tennem?


Lenyúl a hónaljam alá, felsegít a székről.


– Ne félj, akkor megoldom én. De segítened kell!


– Rendben!


– Ez a beszéd! Akkor ezt vedd le!


Teljesen természetesnek érzem a kérését. Minden az, csak ne tolja újra számba...


Vetkőzni kezdek. Kigombolom a blúzom. Egy bólintással bátorít, minden feloldott csatolás után.


– Jó.


Nem nézek rá. Miután lehajolok a letolt szoknyám után, kényszeresen összehajtom és a székre teszem, már ő is meztelen. Pontosabban a lakkcipője rajta van, én viszont mezítláb állok vele szemben. Mind a 150 centimmel. Ő úgy 190 lehet. Hozzá száz kiló, én úgy a kétötöde. Minimális felesleg van rajta, amúgy szín izom. Szőr és izom. És egy óriási hímtag, mely még mindig felém mered, nagyjából a hasam és a mellem közt. A mellem... Nos, az övé többszörösen nagyobb. Pedig az nem női formájú, csak izom és minimális zsír. Az enyém két, éppen hogy kerekedő, hegyes bimbóban végződő, lapos kis csészényi apróság. Nem fázom, de reszketek. 


Végigmér.


– Tested a buja vétkek templomává válhat. Ezt nem engedhetjük. Meg kell érteden, hogy a szexuális bűn fájdalom.


Bólintok, de nem tudom, mire. Játszi könnyedséggel feltesz az asztalra. Hanyatt dönt. Nem tudom, mi fog történni, csak halvány sejtéseim vannak, de rácáfol. Nem merek ellenkezni, igazából mozdulni sem. Még mindig érzem a tompa rossz érzést a torkomban. Nem akarom újra. Felemeli mindkét lábam. Egy tenyérrel összefogja, majdnem átéri mindkét bokám. Marka hihetetlenül szoros. A péniszét érzem a lábam közt. Vacogok. Elkezdi benyomni – a combjaim közé. Amiket még mindig szorosan tart a marka. Megállíthatatlanul türemkedő makkja minduntalan végigdörzsöli a szeméremdombom, oda-vissza. 


– Nem elég nedves – morogja.


Elkezd körözni a makkjával a bejáratom körül. Félelmem az egekbe szökik. Be fogja nyomni!


De nem. Csak kikeni onnan a nedveimet, melyek szinte ömlenek belőlem. Magam sem értem, de a helyzet ezt hozza ki belőlem. Egyre többet és többet ken a combjaimra, aztán újra összeszorítja őket, és közéjük illeszti magát.


Kiszolgáltatott érzésemben is múlik a félelmem. Ő mégiscsak pap, csak leckéztet. Csak mutatja, hogy a bűn az… 


Jóóóó!


Egy kézzel felemeli a lábam, csípőm, mindenem. Széttárt karokkal fekszem a kemény falapon és a legérzékenyebb pontomat lassan végigdörzsöli egy óriási hímtag. Óhatatlanul felsóhajtok.


– Hohó! – kapja fel a fejét. –  A szexualitás fájdalom. Ezt kéne érezned. Várj csak!


Ott hagy, odébb lép. Felemelem a fejem, követem. Kihúzza az asztal egyik fiókját, ami a masszív lap alatt van. Egy marék valamit vesz ki belőle. Felismerem, de addigra már késő. A kültéri zenéléseknél ezekkel csíptetik oda a kottát a tartóhoz. Pl. a körmeneteken is. Fa ruhaszárító csipeszek, de a templom logója van beléjük égetve, hogy nehogy valaki meglovasítsa és valóban a „szennyest” teregesse vele. Liturgikus ruhacsipesz. Remek, és most…


– Áááúúú – sziszegem, mert sikoltani nem merek. Egyetlen gyors mozdulattal felhúzza a másik mellbimbóm, és azon is szorul a fa. Két kínzóeszközöm az égnek mered, én pedig hirtelen csak azokat látom. Ráadásul ahogy visszatér a korábbi pozíciójába, és gyakorlatilag meghágja a combom, a két csipesz ütemesen lengeni kezd, előre-hátra mozgásával minden alkalommal újabb adag fájdalomingert küldve. Eltart egy darabig, mire kezdek kissé érzéketlenné válni, de ekkor újra elönt az az iszonyatosan félelmetes érzés, hogy élvezem, ahogy dörzsöl. Még a melleim erős ingere is hozzáadódik. A sziszegésemből ajak összeharapás lesz. Csak fel ne nyögjek megint… Csak fel ne szisszenjek, attól, ami történik, és…


– Oh! – szalad ki a számon!


Azonnal megáll. Pedig iszonyúan liheg. Nem is mond semmit elsőre.


– Te átkozott kis szuka, ezt élvezed!


Lerántja a csipeszeket, amitől csillagok villannak az agyamba. Majd visszarakja őket. Mind a kettőt a bal mellbimbómra! A csillagok visszatérnek, aztán megkétszereződnek, amikor a jobb cicim kap még két csipeszt. Valahol azt is érzékelem, hogy szétlöki a lábaimat. Térdeim a testem mellé kerülnek, kitárulkozom neki, ő pedig oktat:


– A labia major és a labia minor. Most szépen összebarátkoznak – mondja azon a búgó hangon, ami a szertartásokon is megijeszt és megnyugtat  egyszerre. Aztán valahol a melleimből nyilalló fájdalmon túl bevillan egy újabb. A csipesz a kis- és nagyajkam szorítja össze, bal- majd jobb oldalon is. Önkéntelenül mozdítom a lábam, a kezem, szabadulni akarok, de úgy lefog, leszorít, hogy mozdulni se tudok.


– Nem, ez így marad! A bűn kín. Megérted, miért nem szabad ezt. Most megérted.


Amennyire tudok, bólintok. Ő pedig odatolja a makkját. Körözni kezd, de persze nincs elég hely. Odadörzsöli. Odanyomja. Húzza fel-le. Én pedig fájok. A csipeszek megmozdulnak, a kisajkak kicsúsznak belőlük. Vörös köd ül az agyamra, ez borzalmas! 


És egyszerre édes. Ahogy kifárad a fájdalomérzet, ahogy nyomja hozzám a nedveimtől lucskos makkját, ahogy egyre követelőzőbben dörzsöl, hátha ettől ő is eljut a „megtisztulásig”, borzalmas erővel tör utat.


Összeszorítom a fogam. Összébb. A nyelvembe harapok, de nem segít. A combomba karmolok, amit már magamtól tárok szét, már csak azért is, hogy a csipeszek minél kevésbé feszítsenek odalent, de ez mellékes. Lehet, hogy jobb lenne, ha feszítenének, mert…


Nem számolom, hanyadszor nyomul kérlelhetetlenül a makkja a csiklómnak. De akkor sikkantok egyet. Bárhogy próbálom, nem a fájdalom hangja ez, és ezt ő is tudja. Megáll. Nem látom, mit csinál, mert épp a most fejjel lefelé érzékelhető feszületet nézem a hátam mögött. A fém Krisztus kereszten lóg, így lábával az „égnek”, mint valami sátánista jelképben. Ekkor egy éles váltással megszűnnek odalent a csipeszek ingerei, a nyakamra fonódik egy kérlelhetetlen marok, majd az egész bensőmet kitölti a kín.


– Szuka! – sziszegi, miközben egyetlen lökéssel húz karóba, tövig. Úgy marad. Kissé önkéntelenül küzdök, próbálom ellökni, mert irgalmatlan, ahogy a testembe türemkedik. Kb. mindenem fáj, köldöktől (vagy azon is túl) egészen a labia majorokig. De egyszerűen erősebb. Csak annyit érek el, hogy minden mozdulattal még mélyebbre süllyed belém.


– Szuka! – mondja ismét, kicsit visszahúzza, majd könyörtelenül belém vágja, ameddig bírja.


Egy hang nem jön ki a torkomon, de harmadik és a negyedik lökés után sem oldódik fel a kín. Nem  válik élvezetté. Csak gyötör.


Lassan kinyitom a szemem, bár iszonyatos erőfeszítésbe telik, a fájdalom szorítja össze. Az arcát látom. Közel van. Még mindig fojtogat, de azt szinte nem is érzem. Mosolyra fordul a szája, kéjes, fennhéjázó, öntelt mosolyra.


– Így már érzed?


Aprót bólintok, lehunyom hozzá a szemem. Tehetetlen vagyok, ráadásul tele. Tele kételyekkel, fájdalommal, megaláztatással és… bűnnel.


Még hármat lök. Mindegyik mély, mindegyik fáj. Egyre kevésbé, de ahogy a hasa csattan a felhúzott lábamon, azért mindig a kín az úr. Egyszerűen túl nagy. Egyre nagyobbakat sóhajtozik, hörög. Aztán kirántja. Pont, mielőtt az a szörnyű felismerés tör rám, hogy kezdeném érezni, mi lehet ebben a jó, ha nem ilyen kegyetlen. Az egész altestem lüktet, egyszerre sikít az ellen, hogy újra megteljen, és valahol, mélyen belül sóvárog érte. Tényleg egy bűnös szuka vagyok. Az vagyok?


– Csurom vér – konstatálja. – Még szép! Úgy kell legyen. A vér megtisztulás. Vérezz csak!


Már nem fojtogat, csak áll ott, lábaim még mindig az égben, de már nem tartja. Néz rám, én meg rá.


– Nem maradhatok benned, de már nincs megállás. Ne ellenkezz, különben minden eddiginél jobban fog fájni. Lazíts!


Könnyű azt mondani. Azt se tudom, mit akar. Újra összefogja a lábam, most a mellkasom felé nyomja, a csípőm teljesen kiemeli, kinyílok neki. Aztán elképedek és elszörnyülködöm egyszerre. Újra elkezd benyomakodni, most lassan. De egy lukkal lejjebb!


– Ne! – nyögöm ki. Megáll.


– Mindenképp megtörténik, de ha ellenkezel, rosszabb – sziszegi, és érzem az elkerülhetetlent. Most nem olyan gyors, de nem is lehet megállítani. Hiába. Ott még nem fájok, de ha…


Minden ösztönöm ellenkezik, de behunyom a szemem, kifújom a levegőt. Nem tudom, hogy kell elernyeszteni, ha egyszer semmim se akarja, de…


Kidülled a szemem, a makkja bent van. Iszonyúan feszít. Szét fog szakadni, ha most meglöki. De nem. Csak nyomul tovább, megállíthatatlanul. Minden centi újabb feszítő érzés, ami csak növekszik és növekszik és növekszik…. Mígnem a csípője a fenekemnek nem szorul.


– Jó kislány – lihegi. Kijjebb húzza, visszacsúsztatja. – Jó kislány.


A testem egy merő feszítés, csípés, sajgás. A lelkem csordultig telik a megaláztatás keserűségével és a tehetetlenség dühével. Újabb csipesz. Labia major. Bal. Jobb. Még egy. Megint. Egyet a csiklómra próbál rakni, de minduntalan lecsúszik. Ezt lélegzet visszafojtva figyelem, szinte beletörik a nyakam. Ha oda rácsippenti, itt halok meg. De nem sikerül. Feladja. Inkább az összeset rászorítja a mellemre és a lábam közére. Egyszer még újra is tölt a fiókból. Nem tudom, hány csipesz. Nem számolom. Egyre növekvő, hatalmas, mindent felfaló három szájú szörnyetegnek tűnnek. Egy-egy a melleimen, egy odalent. Közben csak úgy tologatja be-ki a hímtagját. Lassan csinálja, de megállíthatatlanul. Meg sem próbálom. Újra és újra, minden lökésnél helyet csinál magának, valahol a belső szerveim közt. Máshogy nem megy. Aztán már csak a csipeszeket érzem. Aztán azok is tompulnak. Aztán gyorsul a furakodás. Aztán…


– Oooorhhh! Orrrh… – hörgi.


Lüktet. Érzem. Vastagszik, elernyed, közben elönt valami nagyon forró. Kb. a hátam közepén érzem, de belül. Közben rám hajol, szinte összeprésel. Behunyja a szemét, és csak élvez, bűnének magvát hintve a meddő helyre. Ahogy rám hajol, a csipeszek a húsomba marnak, az érzékeny bőrömbe nyomódnak. Újabb kínhullámok öntenek el.


 


De erre nincs időm. Ez a másodpercem van, vagy még annyi sem. Most vagy soha. Most!


Csatt-nyekk-durr!


Az első egy szinkronpofon. Nehéz kivitelezni, de sokat gyakoroltam. Nem sima tenyérrel ütök, behajlítom. Így amikor csattan, némi levegőt présel a fülbe. Be lehet vele szakítani valakinek a dobhártyáját. Szinte biztos nem sikerül tökéletesen. Nehéz volt hozzá lendületet venni. Engedett a szorítása, de kicsi volt a megtett út. Épp ezért a következő támadás egy jobb horog a nyakára. Konkrétan az ádámcsutkáját célzom, de lehet, hogy picit félre megy. Akkor is hatékony. Aztán azonnal megkapaszkodom az asztal szélében, semmilyen fájdalommal nem törődve teljes erőből magamhoz, vagyis a mellkasa alá húzom a lábam, aztán ami a csövön kifér. A legerősebb izomzatom. Hiába száz kiló, a nekicsattanó sarkak és a teljes erőm hanyatt löki.


Újra van egy jó bő másodpercem. A meglepetés és a kielégülés hullámai miatt azt se tudja, mi történik, de azonnal átrendeződik az agya, ha hagyom.


Leugrom az asztalról. Majdnem felbukom, alig állok a lábamon. Megszédülök, amivel tizedmásodperceket vesztek. Az irgalmatlan tömegű tölgyfaasztalon a borosüveg fel sem borult, sem attól, hogy kíméletlenül meghágott, sem attól, hogy abba kapaszkodva a komódnak rúgtam. Mire a kezemben a még mindig félig teli (vagy félig üres…), az átlagos 0,7 literesnél nagyjából dupla akkora üveg, már rám néz. Mire odaérek már a tehetetlenségéből dühbe kezd fordulni. Már lendül a karja, hogy elkapjon vagy megüssön. Talán ezredmásodperceken múlik. Ezt majdnem elrontottam. De csak majdnem. Éktelen csörömpölés, majd néhány tompa puffanás.


Az óriás üvegnek csak a nyaka és a fordítva visszatolt dugója marad a kezemben. Ahogy összecsuklik, mint egy túlméretes rongybaba, a fejét elég durván beveri a sokat látott kőpadlóba is.


 


Néhány másodpercig csak állok ott. Egyrészt iszonyúan sajgok. Másrészt a könyököm durván bevágtam az asztallapba, amikor a második ütéshez lendületet próbáltam venni. Harmadrészt eltalált. Hasogat a bordám. Veszek egy mélyebb levegőt, ami fáj, de nem önt el a mérhetetlen kín tőle. Nem tört el, remek. Azért kék-zöld leszek. Már ha túlélem. Ha most felkel, maximum futni vagyok képes, harcolni nem. Egy szál semmiben kirohanni a templomból, na azt nem kéne… Az idő telik, én pedig még mindig tartom a palack csonkját. A hatalmas férfitest mozdulatlanul hever. Minden vérvörös, de az csak a bor. A csonkot nézem. A nyakát. A csonkot…


Egyetlen mozdulattal elvághatnám az ütőerét. Le is hajolok. Még lüktet. Tehát él. A csonk, a nyak…Nem, nem. Más tervem van, és különben is. Ölni, na az tényleg bűn. Kislányokat megerőszakolni bezzeg úgy néz ki, nem az.


– Basszus! – szakad ki belőlem, ahogy körbenézek. Ahol boros, ott valószínűleg szilkánkos is. Nem mindent sikerült átgondolnom, ezt például nem. Múlnak a másodpercek, de ha nem akarom, hogy a lábamba álljon egy alattomos üvegdarab, hogy a vérem a bor részévé váljon, vagy mi, akkor itt takarítani kell. Megakad a szemem a legkézenfekvőbb megoldáson. A mindig vasalt, mindig elegáns papi öltözet pont jó lesz arra, hogy pát húzással legalább a nagyját eltoljam. Szerencsém van, a szilánkok zöme nem a földet, hanem a kredencet borította be, aminek nekitántorodott az atya. 


Ezzel meg is volnánk. Mi legyen az első? Menjünk biztosra, bármikor magához térhet. Először a „pórázát” rögzítem. Ehhez a táskám kell, ugrok, kinyitom. Ahogy kotorászom, úgy nézek le, akkor veszem észre. Egy átkozott csipesz még mindig a jobb mellbimbómon fityeg. Ez jól leírja, mennyire vagyok magamnál, de tiszta agy kell. Elhajítom a csipeszt, aztán gyorsan felrakom a pórázt. Félre kel tenni az undort, ami elönt közben. Dupla. Biztosítsuk. Rendben, megvan. Még egy hurok, az is legyen dupla! Előre megkötöttem a madzagot. Abból is legyen kettő. Múlnak a másodpercek. Odébb kell húznom a papot. Meg tudom csinálni! Meg tudom. Egyenes karral, a lábammal húzom. Megy ez! Itt jó lesz. Egyelőre a póráz egyik végét az asztal lábához hurkolom, a másikat a szekrény fogantyújához. Majdnem ellentétes irányban vannak. Ha fel is kel, már lesz időm. Ha mást nem, elfutni. Sokára követne… Épp elég időre, hogy talán a ruhám is… Odakészítem az ajtó mellé, a táskámmal együtt. Nem, ez most sokadlagos. Bármikor magához térhet.


A kereszt. Irgalmatlanul nehéz. Az egyik ministráns egy hevederrel szokta vinni, abba akasztja be, nagyjából a hasa aljánál, úgy tartja a tömege nagyját, és két kézzel egyensúlyozik vele. Láttam már egy ilyen körmenetet. Most nekem kell leakasztanom a kampójáról. Minden izmom feszül, de sikerül. Nem is borulok fel vele. Hatalmas megkönnyebbülés, amikor úgy ér le az alja a kőre, hogy nem leesik. Szorosan a pap mellé fektetem. Most jön a legkritikusabb rész eloldom azt a pórázt, ami útban lenne, de a csuklómra tekerem a végét. Ha menekülnöm kell, ha levet magáról, irgalmatlanul megbánja. Magam sem tudom, honnan az erő, de az egész testemben lüktet. Talán egy perc, de már a hátán fekszik, alatta a kereszt. Krisztus – talán – bronzból formált teste a gerince és a fa közt. Kissé lebillen róla, egy biztos, átkozottul kényelmetlen lesz. Ettől talán hamarabb is felébred. Nem baj, a kábelkötegelő ezért más néven gyorskötöző. Egy kéz, egy kész! Első a csuklójánál, Második a könyökénél, hogy ne is bírja rángatni. Másik kar, könyök van közelebb, mindegy, már a racsniban a vége, mindjárt meg…


Lerepülök róla. Még fel se ocsúdik, de már felméri a helyzetet, azonnal támad. A jobb karja a kereszthez van kötve, de a bal elszabadul. Tápászkodna fel, jönne utánam. Megint nincs időm, gondolkodni. Nem jut eszembe a póráz, meg talán nem is lenne megoldás. A karját kell rögzítenem. Rálépek. Hatalmasat nyög, majdnem ordít. A súlyom bármilyen jelentéktelen is hozzá képest, épp a hátába mélyeszti a mi Krisztus urunk lehajtott fejű, harminc-negyven centis, töviskoronás alakját. Azonnal védekezik, hogy eltartsa a testét. Ehhez ki kell támasztania. De elmozdíthatja! Egy újabb ugrással már máshol ülök. Elgyötört testrészeim az alkarjához nyomva, combjaim szorítják a jókora feszület fölött. Épp elérem a kábelkötegelős zacskót. Közben vergődik. Megrúgni nem igazán tud, mert akkor bele kéne nyomnia a hátát a szoborba. Megpróbál félig lefordulni a függőleges oszlopról, úgy elérni, de gyorsabb vagyok. Kétszer odacsapja az egész testét fával, bronzszoborral együtt a kőre, közben ordít. Iszonyú ereje van. Nekem még több. Amikor kiemel mindkettőnket, egy pillanatra elengedem a szorítást, kirúgok. Azt hiszem, reccsen a bordája. Vagy a franc tudja. Épp elég időre áll le, hogy végre szoruljon a bilincs. Teljes erőből megtépem. Mielőtt felocsúdna, a könyökénél is reccsen a racsni. Kissé kifújom magam, ő kétszer leköpi a hátam. Fel se veszem. Megint rúgni próbál, egyik lábával kitámasztja magát, másikkal céloz. Addigra már a feje fölött térdelek, biztosítékként még egy-egy sor műanyag gyorskötözőt kap mind a négy felfogatási pontra.


– A rohadt anyád!


Ez az első értelmes szó, ami kijön belőle, mióta a seggembe élvezett. Eddig csak ordított.


– Az Isten bassza meg is lesz? – kérdezem, a feje fölé állva. A szemembe néz. Az istenkáromlásra valami őrült harag tör ki az arcára. Megpróbál újra leköpni, persze csak az pisil széllel szemben, aki hülye, neki meg felfelé kell köpni. A gravitáció könyörtelen, vissza is hullik rá az „átka”. Cserébe megtoldom a saját csulámmal. Ha neki szabad, nekem is.


A lába még veszélyes. Rohadtul veszélyes. Azt se tudom, mit tervez, lehet, hogy ő is csak most gondolkodik, eddig cselekedet. Istentelenül nyomhatja a hátát a mi megváltónk kicsiny mása, de…


Ekkor jut eszembe a póráz. A madzag még mindig a környéken van, bár kissé elkalandozott a dulakodásban. Egy ugrással elkapom a végét. Az arca mellé guggolok, kívül a lába feltételezett hatótávján.


– Látja ezt, atyám?


– Bálamadzag. Ezzel akarsz megkötni? – lassan mondja, közben óvatosan helyezkedik. Valamire készül, vagy csak felméri a testével a lehetőségeket, esetleg próbál szabadulni a hátára „nehezedő” Krisztustól. – Ez elszakad.


– Százhúsz kilóig nem. Akár fel is köthetném vele! – sziszegem. – De csak egy részét fogja. Ha pedig meghúzom, így…


Kidülled a szeme. Még ordítani se bír. A bálamadzag egy hurokban végződik, ami egy lazább kábelkötegelő O-ban, ami egy szorosra van kötve. Amit épp akkorára húztam, hogy kb. 3 centivel legyen kisebb a kerülete, mint a golyóinak.


– Szóval ez a szabály – súgom közvetlen közelről a fülébe. Most esik le, hogy a szinkronpofon nem sikerülhetett igazán, mert hall. Ezt is hallja. Megérti. Tökéletesen megérti.


– És most mi lesz? – lihegi, mikor szóhoz bír jutni.


– Meglátja!


– Remek… – forgatja a szemeit.


– Megtanítom, mi a bűn.


Akkorát nevet, hogy szinte nem is emberi.


– Mi a fenét tudsz te a bűnről?


– Mondjuk például azt, hogy egy tizenhárom éves, naiv lányt megvezetni és rongybabaként megkefélni: bűn.


Lesújtó pillantással néz rám, közben izeg-mozog kényelmetlenségében. A kezeit szorosan tartja a megsokszorozott kábelkötegelő, a lábával próbálja tartani magát, meg bicepszből, tricepszből, vagy mik is azok. Kidüllednek az izmok a karjában. Roppant férfias lenne, ha nem undorodnék.


– Mit tudsz te a bűnről – kezdi, és érzem, hogy ez valami hosszabb monológ lesz. Nem baj, én viszonylag kényelmesen guggolok itt mellette, neki fogy az ereje. Ráérek. Folytatja:


– A szex tele van bűnnel. A Biblia és az egyház egy csomó olyan szabályt tartalmaz, amikről ugyan biztosan fogalmad sincs, de a lényegük a házasság, a kapcsolatok, a család és nem utolsósorban az egészség védelme. Ha állatokként, az ösztöneinkre hallgatva tennénk ami eszünkbe jut, nem lenne civilizáció, nem lenne… semmi.


– És ön szerint a tanítás legjobb módja az, amit az imént tett velem?


– Természetesen nem érted a lényeget. Hogy is érthetnéd. Ha csak simán elmondom, hogy az önkielégítés további vágyakat szül, a vágyak tetteket, a tettek pedig káoszt és nem kívánt gyermekeket, akiket aztán az egyház erőforrásain nevelgetnek, mert ott hagyják egy kolostor lépcsőjén… Te is árva vagy, nem? Csak nem téged is...?


– A szüleim meghaltak! – üvöltök a képébe, mert gyakorlatilag lekurvázta anyámat.


– Nyugi, kislány! Rendben, a szüleid jóravaló, dolgos emberek voltak, biztosan. Nem ez a lényeg. Nem szeretnék teológiai vitákba keveredni az éden fájáról megevett gyümölcs, a sátáni kísértés és az erkölcstelenség témakörében, mert kissé kényelmetlenül érzem magam. Nem oldoznál el?


– Eszem ágában sincs.


– Remek. Nos. Akkor rövidre fogom. Amint egy lány vagy fiú ivaréretté válik, elkezdi érdekelni a téma. Onnantól folyamatosan jönnek a bajaikkal. Hozzám is. Gyónás, tanácsadás, bármi. Én pedig hallgatom. A kezdeti bizonytalanságoktól odáig, hogy a mik a legféltettebb fantáziáik, vagy a legperverzebb történeteik bűnként való elmesélésével traktálnak. Némelyikük rettentő explicit módon. Mintha direkt kínoznának.


– De ön pap. Ez a dolga!


– Igen, ez a dolgom. Ám ember is vagyok, aki egész fiatalon Istennek szentelte magát, mert ezt tartotta helyesnek, és most is annak tartom. Férfiember lettem, akit ráadásul megvert az Úr egy átlagon jóval felüli hímvesszővel. Talán így akart és azóta is így tesz próbára. Talán csak szerszámot adott a kezembe.


– Szerszámot!?!


– Fogd be!


Épp teljesen tehetetlen, mégis hátrabillenek erre a hirtelen kitörésre. Megtámasztom magam, különben a fenekemre huppannék. Nem vágyom rá, sok szempontból…


– Remek. A módszereim hatékonyak, képzeld! Szeretett kisvárosunkban a legkisebbé lett a válások száma a régióban, az elmúlt tizenöt év alatt, amióta itt vagyok. A lányok, nők és asszonyok, akik megkapják tőlem a leckéjüket, azok utána példás keresztényi életet élnek. Többnyire.


– Többnyire?


– Nos, Sátán hatalma erős. Némelyik hölgy, nem is kevesen, időnként korrepetálásra jönnek. Méghozzá önszántukból.


– Ezt el sem tudom képzelni – sziszegem.


– Pedig hidd el! Ugyanabba a bűnbe esnék, mint azok, akik egy cölibátust fogadott embernek beszélnek arról, hogy miket élnek át, ha most elmondanám. Úgysem értenéd. Én kínosan ügyelek, hogy senkinek ne szülessen tőlem gyereke, cserébe levezetem a vágyaikat.


 


Minél tovább hallgatom, annál furcsább. A végén még kihozza, hogy ő az áldozat, a szegény férfiember, akit szüzességre kárhoztattak, és szent missziója felpróbálni bárkit, de csak szívjóságból és nevelésből teszi. Nos, a testemben még mindig forrongó sajgások mást mutatnak. Ezt sehogy nem lehet magyarázni.


– Az egyház sötét titkai – dünnyögöm.


– Mit gondoltál, kis naiva? Bár abból, amit most teszel, és ha jobban megnézlek, van egy olyan érzésem, hogy hiába látszol elég erősen annak, nem is vagy te már tizennégy éves.


– De voltam!


– Mikor?


– Három éve. Nem emlékszik rám?


– Lia vagy. Gondolom, talán Costa. Ja, nem, azt mondtad, anyai ágon vagy másod unokatestvér. Az árva lány. Ezt itt – próbál magára nézni – nem tudom, hol tanultad. Bár az apácák nevelési módszereibe ez majdnem beillik.


Nem igazán érdekel, mit mond. Ez az én monológom.


– Igazából Franceska.


– Maradjunk a Liánál, szebb név és rövidebb – vág közbe.


– Nem emlékszik?


– Hogy őszinte legyek, egyik bűnös kislány pont olyan, mint a másik.


Teljes erőből felpofozom.


– Azta! Hát, ekkorát tényleg nem üt egy tizennégy éves lány – nevet a képembe.


– Kicsit besötétítettem a hajam, bizonyos okból rövidebb is. Meg pár centivel kisebb voltam. Nem sokkal. Tudja, akkor más sztorit adtam elő. Akkor még nem voltam árva, csak a Monti családbeli…


– Csak nem másod-unokatestvér?


– Emlékszik?


– Nem. És három Monti család van itt.


– Marco Monti az apa…


– Ó, igen. Agata az asszony. Őt ismerem…


– Képzelem…


– Bizony. Őt is oktattam. Mintaanya, három gyerek, tavaly válságban volt egy kicsit, akkor járt nálam harmadszor…


– Nem akarom tudni.


– Gondolom, nem sok közöd van hozzá.


– Igazából nincs. Tudja, ha valahol részt akarok venni a miséken, és nem akarom magamra vonni a figyelmet, kinézek egy kissé problémásan unatkozó gyereket, aztán oda ülök. Általában hamar elkezdek vele játszani, megismer, legközelebb már eleve hívnak. Le tudom őket kötni.


– Na, ez mi, ha nem…


– Ki ne mondja! Hasznos tudás, és ők sem zavarják a misét. Nekem csak ez kell. Így van ismertségem, bárhová is megyek.


– Akarom tudni?


– Még nem.


– Nos, kíváncsivá tettél – vonja fel a szemöldökét.


– De tényleg nem emlékszik? – terelem vissza a szót. Igazából azt sem tudom, miért magázom még mindig. Semmilyen tiszteletre nem méltó a „tisztelendő atya”. – Gyakorlatilag ugyanez volt a forgatókönyv. Én elkezdtem beszélni a szorongásaimról az érésemről, a bimbózó vágyaimról. Maga leitatott, tuti tett is valamit a borba. Most azért öntöttem ki az elsőt. Magát az italt azóta egész jól bírom, de akkor…


– Ebben tévedsz. Nincs semmi a borban. Csak piszok erős. Kár volt elpazarolnod. Ráadásul egy egész üveggel. Na, ez a bűn, látod?


– Értem. Persze. Nos, akkor kiütött annyira, hogy elfogadjak szinte bármit. Úgy játszott velem, ahogy most is. Rávezetett, hogy mit csináljak, természetesen nem volt jó kézzel, a számat direkt elrontotta, a vágyam természetesen felkelti, ha irritálják a csiklóm, onnan meg már…


– Szóval most még a szüzességet is megjátszottad?


– Félig.


– Az hogy lehet?


– Ételfesték. Illetve a „szerszáma”. Valószínűleg egy akkora lány, mint én, bármikor vérzik, ha így nekiesik.


– Nos, lehet… Azért, tudod, vannak akik nagyon is bírják. A már gyereket szült anyák például…


– Nem azt mondta, hogy bűn részletezni? – ordítok rá. Már megint elvonja a figyelmem. – Három éve majdnem ugyanezt csinálta velem, most újra. A lényeg, hogy akkor nem tolta a fenekembe.


– Ó. Nos, azt hiszem, akkor emlékszem.


– Tényleg?


– Esemény utánit adtam a végén.


– Gyakorlatilag lenyomta a torkomon, miután elöntött a magjával! Napokig folyt ki, érti? Napokig! Ráadásul úgy hazavágta a hormonháztartásom abban a korban, hogy…


– Hormonháztartás! Miket nem tudsz… Akkor azért vagy ilyen fejletlen.


– És ez nem bűn?


– Nos, most hogy mondod, valamit tényleg rosszul csináltam.


– Tényleg?


– Nem tanultál belőle.


– Mi van?!


– Visszajöttél, hogy eljátsszam veled ugyanazt. Te beteg vagy. Azért ez még nekem is durva. Na jó, nem mondom, hogy példa nélküli, de általában nem ilyen fiatalon, és azért nem erre az élményre szoktak újra vágyni. Pont ugyanarra.


– Nem is volt ugyanaz! Szétkúrta a seggem, bassza meg!


– Ne beszélj csúnyán, gyermekem!


– Nem én kezdtem! – ütöm újra arcon.


– Igaz. Nos? És akkor most? Mi lesz? Felpofozol még párszor? Rendben, megérdemlem. Aztán oldozz el, és ígérem, mehetsz a dolgodra.


– Aha, maga pedig megússza. Nem tanul. Dugja a kislányokat, nagylányokat, nőket, anyákat.


– Nem is említve a…


– Akkor ne is említse! – ordítok a szájába.


– Rendben, igazad van, ismét. Nos, tudod, megúszom. Mindig megúszom. Én egy szolgáltatás vagyok, amire igény van. Nem is kicsi. Ennyi.


– Maga egy férfikurva.


– Nem! És ismét csak ne beszélj csúnyán! Ilyen a világ, és ez a szerepem. Ez a küldetésem.


– Az enyém pedig az, hogy móresre tanítsam a magafajtákat.


– Nocsak! Azzal, hogy visszajöttél egy újabb eligazításra?


– Ne gúnyolódjon! Ha tudni akarja, azzal, hogy én is missziót vállaltam.


– Szinte rokonlelkek vagyunk.


Gúnyosan vicsorog, de közben kiköp oldalra. Elég piros. Valószínűleg véres. Elég nagyot kapott az imént. A halántékán is kivörösödött a folt, ahol az üveget kapta.


– Én a bűnös papokat regulázom meg.


– Na, erre kíváncsi vagyok. Folytasd!


– Járom az országot. Beépülök a közösségekbe Az emberek suttognak. Mindig nagyon halkan, de figyelek. A magafajtákból sosem lesz hír. Néha egy-egy lány vagy nő megpróbálja kiteregetni, de az egyház, vagy bármi más hamar eltussolja, lecsendesíti.


– Nos, képzeld, nekem erre szükségem sincs. Maguktól hallgatnak.


– És erre büszke? Vagy hazudott arról, amit elmondott? Nem hiszem. Hisz pont most bizonyította az imént, a legkézenfekvőbb módon nekem, hogy még mindig csinálja.


– Ájj, szóval te elmész és helyzetbe hozod a papokat, akik aztán bebizonyítják neked a bűnösségüket, és utána te…


– Utána olyan leckét kapnak, amit nem felejtenek el.


– Ne is haragudj, te oktatsz engem bűnről? Amikor papokat csábítasz el? Hánnyal feküdtél már össze?


– Valószínűleg elenyésző ahhoz képest, amennyivel maga.


– Én egy pappal sem.


– Ne forgassa ki a szavaim! Maga tett azzá, ami vagyok. Maga csinálta belőlem ezt!


– Pontosan mit?


– Aki most úgy meghágja, hogy élete végéig megemlegeti.


– Te? Haha! És mégis hogy gondolod ezt? Nincs is… Haha! Azt nem tu…


Torkán akad a szó. Elég volt a beszédből. Megrántom a pórázt. Amint tisztul egy kicsit a fájdalma, hogy fel bírja fogni, amit mondok, a fülébe súgom.


– Húzza el a lábát, maga mellé! És tartsa ott!


Nem nagyon akaródzik neki. Nyilván eddig a lábával tartotta magát el a szobortól. Ha megteszi, amit kérek, nagyjából a fenekével fogja csak tudni. A kezemben lévő herepórázt elvezetem a feje mellett. Átbújtatom a kereszt csúcsán lévő fémkarikán, amivel a falra volt akasztva. Ezt a pillanatot kihasználja, majdnem fejbe rúg. Meglepően hajlékony. Épp el bírok ugrani. Aztán megkapja a büntetését. Percekig csak liheg, összeszorított fogakkal. A heréi sötétlilák. Engedek a szorításon, de még mindig nem készséges. Igaz, nem is nagyon bátorít, hogy „egész nap bírom”, vagy „csak ennyit tudsz?”, vagy bármi más. A térdére erősített kábelkötegelők már a helyükön, állíthatóra csinálom a fogásokat. A kereszthez kötözöm a madzagok túlvégét, így egy kicsit terpeszben van. Elég komoly küzdelem árán a lábfejét a combjához rögzítem. Egyszer meg is tud rúgni, de már elegem van, nem téphetem mindig a golyóit, még a végén elájul itt nekem. Értem én, hogy egyre kellemetlenebb pozícióba kényszerítem, de…


–  „Mindenképp megtörténik, de ha ellenkezel, rosszabb” – idézem őt.


Erre valami nagyon ronda fintor a válasz, viszont felfogja. De már fogy az ereje, így belátja. A pórázt a két bokája közé kötött ponthoz rögzítem. Így dönthet. Ha teljesen felhúzza a lábát, szét a bokáját, akkor a karja és a kereszt csúcsához rögzített herekínzó zsineg is laza. Cserébe a hátába vág a szobor. Azt csak karral tudja kompenzálni, erőfeszítések árán. De a golyói akkor nem fájnak. Viszont abban a pózban van, mint én voltam az asztalon. Méretes pénisze petyhüdten, ártalmatlanul lóg. Így képzeltem, csak mondjuk nem feltétlen vagyok felkészülve egy pasi, legalábbis ennek a pasikan az alulnézeti látványára. Eljutottam idáig. Ez is valami.


 


Újabb tárgy kerül elő a kicsiny táskámból. Csak a bálamadzag-gombolyag volt nagyobb, amiből rengeteget elhasználtam. Végre „felöltözöm”. Bőr szíjak, fém csatok, és egy… Azt hiszem, ez még az övénél is nagyobb. Eloldom a másik pórázt, ami még mindig ernyedten lógott az ellentétes irányban. Biztonság kedvéért lazán a csuklómra kötöm. Még hasznos lehet, ha bármi balul üt ki.


Ő nem sokat lát a a ténykedésből, bár feszülten figyel. Az arcomat fürkészi, addig le tudja fordítani a tekintetét, amivel csak a  plafont lenne kényelmes bámulnia, akkor a fejével is tudja magát tartani. Csak mosolygok, ahogy odatérdelek. Kérlelhetetlenül, lassan, de erőből beletolom a felcsatolható  műpéniszt. Tövig.


Számítok valami epés megjegyzésre, de úgy érzem, betaláltam. Kölcsön kenyér visszajár, ennyi. Nem igazán tudom, hogy ez most így helyes-e, vagy mi, de lassan átveszi a helyét a megaláztatásom utáni fájdalom lökésekbe taszítása, a vad bosszúvágy. Előbb lassabban, majd egyre hevesebben kezdem dugni. Azzal sem törődöm, hogy igazából nekem is fáj. A szíjat egyszer meg is kell igazítanom, a szeméremcsontom sem arra találták ki, hogy ekkora és ilyen ellenállást kifejtő tárgyat toljon maga előtt. De ez a kín maga a megváltásom. Ő tett engem azzá, ami vagyok. A kíméletlen szexuális ragadozó formált a saját képére. Igazából megtanultam a leckéjét. Ő teremtett engem. A tanítvány, bármilyen hitvány és kicsi, felül kell szárnyalja a mesterét. 


Hamar lever a víz, hisz keményen dolgozom. Iszonyú keményen, ahogy csak bírok. Közben meg sem szólal. Az arcát nézem a vörös függönyön át, melyet a vad dühöm von elém. A lökéseim nyomán a hátába vág a Krisztus szobor, a bal csuklójánál már véres a kábelkötegelő, ahogy a húsába mar. Még mindig izomból tartaná magát, de fárad. Amikor belököm neki, önkéntelenül tolna el a lábával, de hogy ő a testsúlyával helyezett béklyó alá, én bonyolult fájdalomcsapdával, amit mindenképp el akar kerülni.


Nem tudom, ő is kétségbe esik-e, vagy csak én, és a saját érzelmeimet látom rajta. Az arcát nézem, ahogy szenved, ez elégtételt ad, ám fogy az erőm. Hiába edzettem az elmúlt három évben igen komolyan, futással, fekvőtámasszal, gyakorlatilag bármivel. Izzadságban úszom, de csak dugom tovább. Ő behunyt szemmel koncentrál. Összeszorított foggal tűr és…


Ilyen nincs! Áll a farka! Nem annyira sziklaszilárd, mint amikor belém vágta, de már nem az a petyhüdt tömeg, a köldöke felé meredezik, minduntalan elakadva a pórázban, amit viszont kínosan ernyedten tart.


Istenem, mekkora… Adott esetben akár rá is kívánnék. Ha mondjuk gyengéden kapnám meg, egy szerető, odafigyelő férfitól, aki nem okoz vele fájdalmat, csak kitölt, kényeztet, kitölt és… kielégít.


Miért gondolok ilyenre, miközben lihegve hágom a seggét, mint egy gőzgép? Mert… Az a hímtag akár gyönyörű is lehetne. Az az impozáns pénisz nem tehet arról, hogy egy ekkora, undorító faszban végződik, mint ez a Dario atya.


 


Azt hiszem, ez a sátáni kísértés. Vagy leginkább kezdek nem hinni Istenben, mindebben. Csak a bűnt látom. Kilenc papot cserkésztem be eddig, azon kívül, aminek épp utolsó erőmmel ostromlom az ánuszát. Az egyik a kisfiúkat szerette. Nyilván van több is, de egyet elkaptam. Készültem rá, fiúsra vágattam a hajam, nadrágban mentem a templomba, de így is nehéz volt tetten érni. Akármilyen kicsik is a melleim, én lány vagyok. Azért csak megkörnyékezett. A hosszú történet rövid vége, hogy a „végét” a fenekembe gyömöszölte. Nem ő vette el ezen „szüzességem”. Arra készültem. Mint annyi minden másra, Giulioval. Az egyetemistával, akivel még két éve összefutottam. Szokás szerint ott is dolgom volt a pappal, aki a templomi kórusból szedegette az áldozatait, különórákat tartott nekik, aztán a torokhangokat gyakoroltatta... Miután velem is megtette, hogy speciális nedűjével kezelte a nem mindig megfelelően tisztán éneklő hangszálaim, három karmesteri pálcát törtem el az arcán, mire lehiggadtam. Addigra úgy összevertem, hogy két hónapig más helyettesítette vasárnaponként, a kórus pedig bizonytalan ideig szünetelt. Utána borzalmasan erősnek, legyőzhetetlennek éreztem magam, bementem a helyi kocsmába, hogy kissé ellazuljak. Giulio ott szkanderezett. Nem tűnt túl nagy legénynek, valahogy mégis lenyomott mindenkit. A nála másfélszer nehezebb, tíz, akár húsz centivel magasabb pasasokat is. Nem értetem, mi a titka, csak sejtetem. Sokáig figyeltem, és én még nem voltam (teljesen) részeg. A csuklójával bánt nagyon ügyesen. Amikor elfogytak az ellenfelei, és jelentős készpénz és ital halmozódott fel előtte, firtatni kezdte, hogy ki állna még ki ellene. Hatalmas volt a röhögés, amikor feltettem a kezem. Egy nem egész tizenöt éves lány, aki kevesebbnek nézett ki, ráadásul kb. annyira tűnt nehéznek, mint annak a meláknak a karja, aki még midig egy asztalnál dörzsölgette, miután a legény hozzácsapta a falaphoz.


– És miben fogadsz, nagylány? – jött a kérdés.


– Nincs ennek semmije – röhögtek a többiek.


– Még melle se – harsant valahonnan.


Szó szót követett, a végén némi külső behatásra Giulio azt az ajánlatot tette, hogyha győzök, enyém az asztalon lévő pénz, tetszőlege számú pia, amit meg bírok inni. Ha viszont lenyom, akkor felvisz a száznégyes szobába.


Azt hiszem, azt az ordítozást, szurkolást, üdvrivalgást a szomszéd faluban is hallani lehetett. Ott tanultam meg pár dolgot a fizikáról, amit a legügyesebb elterelő mozdulatokkal és vélt, túlvállalt erővel sem lehet felülírni. Pár perccel később a szobában ült, velem szemben egy ágyon. Nagyon halkan beszélt.


– Nem tudom, ki vagy, kislány. De hogy túl fiatal vagy, az biztos. És én nem akarok visszaélni a gyermeki naivságoddal.


Kissé nehezen beszélt, mert elég sokat ivott, de még így sem nyúlt hozzám, folytatta:


– Hallod ezt a csöndet? Nem véletlen. Valószínűleg annyi fül tapad az ajtóra, amennyi odafér. El tudod játszani kb. két percig, hogy épp duglak?


Iszonyúan meglepett. Vagy öt-tíz percig, egyre vadabbul, felváltva nyögdécseltünk, közben folyamatosan, felszabadultan mosolyogtam, néha bele is nevettem. Annyira aranyos volt. Amikor elhalt a műsorunk, hallottuk a padlórecsegést a folyosón, rengeteg talpat. Utána még hajnalig beszélgettünk. Sokáig győzködtem, hogy a fogadás az fogadás, és vegye el a jussát, mert ez így nekem ciki. Nagyon nehezen állt kötélnek. Annyira finoman és érzékien tett magáévá végül, az éjszaka közepén, hogy életemben először ízlelhettem meg az önszántamból elkövetett együttlétet férfival. Igaz, életemben először voltam igazi férfival, nem perverz pappal. Ő lett a titkos barátom. Ott töltöttem a nyarat a faluban. Szerzett nekem egy olcsó, de elfogadható szállást. Fizette. Szkanderozni tanultam tőle, erősítetem. Nem össze-vissza, mint addig, hanem terv szerint. Harcművészetet tanult, kung-fut. Mutatott trükköket. Elvitt a búzaarató ünnepségre. A színjátszókör előadására. Gyakorlatilag randizgattunk. Életem addigi legszebb nyara volt, bár az ingyen szállás ellenére minden tartalékom feléltem. Az ágyban végtelenül gyengéd volt, engedett levegőhöz jutni, nem erőszakoskodott, úgy kezelt, mint egy porcelánbabát, de ha kértem valamit, azt teljesítette. Ő volt az első. Az igazi első. Aki kielégített. Sajnos visszament az egyetemre, én pedig „hazaköltöztem” Teofiliohoz, az öreg ötvöshöz. 


Következő évben találkoztunk. Először szinte nem ismert rám, rövid, fiús hajjal, de akkor már konkrét tervem volt. Szóvá tette, hogy a lányos nőiességem szereti, sajnálja, hogy egy része elvesztett a fürtjeimmel. A sokadik együtt töltött esténken mertem előjönni vele:


– Dugj meg úgy, mintha fiú lennék!


Elmagyarázta, hogy ez a szodómia, gusztustalan, de aztán rávettem. Elvégre én mégsem vagyok fiú, de magától az aktustól is ódzkodott. Nem kötöttem az orrára, miért kell ez nekem. Addigra már megvolt a célpontom, vasárnaponként elég sokat utaztam is miatta. Én nem egy sátáni papnak akartam adni magam először. Giulio végül beadta a derekát. Meg a farkát. Utána furcsán érezte magát. Én is. De a kisfiúk reverendás réme nem ért már váratlan élményként. Mondjuk... Azt  a papot majdnem megsajnáltam. Puha volt és gyenge, de valami hihetetlen meggyőzőereje volt az embereknél (és a kisfiúknál). A pénisze az atya minden hája ellenére kőkemény tudott lenni, de jóval rövidebb és vékonyabb is volt az átlagnál. Talán egyetlen nőt sem tudott volna soha rendesen megdugni. Én is erősebb voltam nála. Egy jókora gyertyával a fenekében, hason fekve az ágyához kötözve, zoknival a szájában hagytam a parókián. Nem is tudom, hogy szabadult ki. Természetesen semmilyen ügy nem lett belőle, a tiszteletes is a hivatalában maradt, csak egy kissé óvatosabb lett, amennyire tudom. Sosem tértem vissza abba a faluba.


 


Teljesen kifáradok. Közben Dario atya gyönyörűséges fallosza már szinte teljesen merev. Én pedig nem vagyok olyan jellemes, mint az az egyetlen pap, Nicola atya, akinek csak hírét keltették. Aki valóban csak a szexualitás démonairól és a kapcsolódó bűnökről beszélt nekem, kiemelve azt is, hogy fontos szerepe van a házasságon belül legális örömszerzésnek a tartós családi élet fennmaradásában. Ő volt a tizedik lehetséges áldozatom, de róla kiderült, hogy feddhetetlen. Annyira meghatott, hogy majdnem a nyakába borultam és elsírtam neki a bűneimet. Aztán eszembe jutott, hogy ezzel ártanék neki és megkínoznám. Ő adta vissza a hitemet, hogy nem minden pap sátánfajzat.


A valódi gonosz itt szenved alattam, én viszont csak a csodálatos pénisz látom. És egyszerűen rákívánok. Giulio se szégyenkezhet, de nincsenek egy súlycsoportban. Pedig ő is éppen több nekem, mint elég. De ez az irgalmatlanul hatalmas dorong, mely most teljesen az enyém, nem bánthat, mégis...


Ez nem volt a tervben. Ha egyáltalán volt terv, az már rég romokban. Már eleve az nem szerepelt benne, hogy... Sok minden nem szerepelt.


Alig jutok szóhoz, amikor kihúzom a műpéniszt az atyából. Felemeli a fejét, kérdőn néz rám. Nem csak rólam szakad a veríték.


– Most mi van? – kérdezi lihegve.


Szent Isten, ez majdnem elélvezett attól, hogy meghágtam!


– Most... leengedem... a lábait – lihegem. – Egyetlen rossz... mozdulat, és letépem a... heréit!


Lehunyja a szemét. Már ő is ereje végén jár, nem ellenkezik. Meglep vele, de bár szinte mindent inkább csak fél kézzel csinálok, nehogy egy másodpercre is elengedjem a második pórázát, egyszerűen elvágom a lábán lévő pántokat. Csúnyán néz ki a bőre, de nyilván nem érdekel a nyomora. Utasítom, hogy a két lábát nyomja le. A bokáit a kereszt szárához kötözőzöm. Még mindig rajta van a cipője, mint papi méltóságának utolsó maradéka. Megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőle, amikor rájön, hogy képes a lábával is tartani magát. Nem is nagyon akarózik ellenkezni.


Itt fekszik előttem. Teljesen vízszintes, teste megfeszül a szobor miatt, pénisze kissé lankadtabb, mint az előbb, de még mindig hatalmas és vérrel teli. Kell nekem!


Aztán rájövök, hogy a puncim romokban. Iszonyúan megszaggatta belül. Egyszerűen túl rövid vagyok hozzá. Különben is, ha most odajut, egy csomó olyan rátapadt tartalom kerülne be vele a testem legtitkosabb üregébe, ami nem oda való.


Fájdalma ide vagy oda, hatalmas megdöbbenés van az arcán, amikor lassan beleereszkedem a farkába, miközben az eltűnik a fenekemben. Ami még mindig síkos az ondójától és kellően bejáratta, amikor nem akartam. 


A képembe vigyorog, de letörlöm az arcáról. Terpeszben guggolok fölötte, egyik kezemet magasba tartom a pórázával, a másikat becsúsztatom a puncimhoz. Felemelem magam, és akkora zökkenéssel csattanok a hasára, ami biztos fáj. Jó, én is kicsit túltoltam, a döbbent fordulattól azonnal teljesen merev hímvesszeje utat tör magának, de neki akkor is rosszabb. Nem tud ellentartani a súlyomnak. Minden leérkezéssel Krisztus fémtestét vágom a hátába. Eltorzul az arca, fészkelődik, de nem tud levetni magáról, ha pedig rángatja a lábát, kegyetlenül megtorlom. Az a félelmetesen embertelen hímtag pedig egyszerre tölti ki a belsőm, teljesen mindegy, mi volt a bejárat. Mindent nyom, amit kéne és amit nem kéne. Közben simogatom magam. Patakokban folyik rólam az izzadság, de újult erővel vetem bele magam a mozgásba.


– Ez a bűn, atyám? Ez? – azzal teljesen kitárom magam a szeme láttára, és ahogy újra és újra csattan a fenekem a hasán, úgy kényeztetem a legérzékenyebb pontomat, körkörös, finom, nekem tetsző mozdulatokkal, miközben teljesen kitölt újra és újra. – Ettől kellene megszabadulni, de ez olyan jóóóóó! Óóóh!


Nem ezért jöttem. Nem élvezetért. Bűnért és bűnhődésért. Az én bűnöm, hogy mégiscsak paráználkodom. Papokkal. Az övé... minden más.


Eben a bűnben most mégis élvezet fogan. Gyakorlatilag eljutottam oda, amit három éve, összetört, elgyötört testtel, megtépázott lélekkel és kisírt szemekkel megfogadtam, miközben próbáltam megszabadulni a saját véremtől és az ő gusztustalan magjától, amit a megszentségtelenített, épp beérő nőiességembe fröcskölt. A bosszú édes, mint egy kiadós orgazmus, mely már közel van, és bármilyen fájdalmas, de jönni fog, és...


– Arrr.... Hrrr... Grrr – nyögi, majd lüktet.


Hogy ott rohadjon meg, hát nem elélvezett? Nekem még kellett volna, de még erre sem képes!


Amíg még az utolsót lőné belém, amíg kőkemény, hirtelen dühtől vezérelve félig felemelkedem, összeszorítom minden izmom, majd hatalmas lendülettel huppanok le. Csak épp jó pár centivel balra és amennyire csak bírom, hátra célzom a testem teljes tömegét. Még a lábam is szinte felemelem a talajról, mielőtt azon a bő tíz centin, amin elemelkedtem, megcélzom a combját.


Majd szétszakad a fenekem, de neki meg ha most nem lesz pénisztörése, akkor soha.


Állati üvöltést hallat, amibe szinte belesimul az enyém. 


Elönt a düh. Leugrom róla, felkapom a felcsatolható szerszámom és a mellkasára huppanok. Amíg magán kívül van, lenyomom a seggében alaposan megjáratott műanyag péniszt. Mire feleszmél, már a torkában van. Tekergeti a fejét, szabadulni akar. Ez így nem fog menni! Kétszer ráugrom a mellkasára, de akkor sem engedelmeskedik. Felkelek róla, a fejéhez térdelek.


– Nyugi van! – ordítok rá, de csak dobálja a fejét és hörög. Kirázni nem tudja a túlméretes tárgyat, bárhogy igyekszik, a karom erősebb a nyelvénél. A combom pedig egy idő után a nyakánál. Főleg, mert ha még pár másodpercig nyomom le a torkán a műpéniszt, megfullad. Csak sikerül a tarkója alatt megkötnöm a szíjakat. Épp annyira húzom meg, hogy ha nagyon akarja, keményen eltartja nyelvvel, kap levegőt, ha nem, akkor...


– Rossz íze van, mi? – kérdezem, amikor öklendezni kezd. Nem válaszol, nem tud.


– Vigyázzon, ha elhányja magát, biztosan megfullad. Bírja ki!


Rázza a fejét, de nem képes ledolgoznia  szíjat.


– Nesze neked! Ilyen, ha a szádba erőltetik – sziszegem. Ezzel még tartoztam neki. Ő még egy kielégülést is sajnált tőlem az imént. A hasa fölé guggolok ismét. Kipréselem magamból a rengeteg fehér trutyit. A vége már inkább barna. Fúj... Sebaj, ez az övé!


Fújtatva próbál életben maradni, amíg komótosan felöltözöm. Találok egy liturgikus selyem valamit, talán az, amit a házasulók kezére tekernek a szertartáson. Nem figyelem meg, de tisztának tűnik, megtörlöm vele magam, ráhajítom azt is a papra.


Csak néz rám a nagy, hihetetlenül dühös szemeivel. Még jó, hogy azokkal nem lehet ölni, különben felnégyelne keresztre feszítene, kerékbe törne, felakasztana és elégetne vele egyszerre.


A maradék kábelkötegelőt begyömöszölöm a táskámba. Mellé költözik a két kupa, amiből a bort ittuk. Arany mindkettő. Minden bűnös papot meglopok. Ebből finanszírozom a következő vadászatot. Teofilio jó pénzt fizet a nyersanyagért. Különösen, ha még szopogatom is egy kicsit a petyhüdt pöcsét, ahogy az első naptól fogva előírta, ha nála akarok lakni. Mondanám, hogy egyszer ő is megkapja ezért, ami jár, de valahol ez korrekt üzlet. Még tanítgat is a mestersége fortélyaira. Lehet, hogy ötvös leszek. Máshoz egyelőre még annyira se értek.


Miközben már a jövőn gondolkodom, a bálamadzag maradéka kerül a kezembe. Ezzel még dolgom van. Lefejtem Ariadné fonalát, ahogy kifelé megyek a bűn eme barlangjából. Dario atya nyöszörög valamit, hangja dühös és követelőző.


– Valamiért nem értem, beszéljen tisztábban! – mondom a vállam felett, miközben a bálamadzagot a kilincshez hurkolom és kötöm.


– Mmmmhrghtmmm!!! – morogja, majd újra öklendezik. Nem kéne ezt erőltetnie.


– A soha viszont nem látásra! – mondom neki illedelmes hangon, majd kinyitom az ajtót, kilépek rajta, és teljes maradék erőmet és minden létező dühömet felhasználva az összes lendületet beleviszem. Még a lábam is kitámasztom a félfában, úgy rántom a teljes úthosszon. Jól kimértem, az utolsó tizenöt centin ellenállást tapasztalok. A tömeg, a megszerzett sebesség, így az impulzus nyer. Giuliotól tanultam. Mindent felszívok, amit mond. Schrödinger macskáját is, amivel egy erdei séta alkalmával jött elő, amikor ránk nyávogott egy megzavart kandúr. Az én kedves, egyetemista cicám fel akart vágni előttem a tudásával. Nem értettem semmit a kvantumfizikából, csak a teoretikus macskát.


Amíg kifelé baktatok a padsorok között a templomban, kezemben a pap kulcsával, amivel bezárta Orabella néni mögött, nem hallok hangokat a hátam mögül. A sekrestye sokat látott kövein heverő Dario Atya az én szuperpozícióban lévő macskám. Vagy épp én vagyok az. Amikor a herezacskója és a kilincs között megfeszült a bálamadzag, valaminek el kellett szakadnia, szövetnek vagy életfonálnak. Ha csak elájult, valószínűleg megfojtja a műpénisz. Ha elvérzik a dicstelenül eltávozó testrésze miatt, akkor azért. Akárhogy is, befejeztem. Vagy gyilkos vagyok, vagy nem. Amíg úgy hét óra - fél nyolc körül nem jár erre a ministráns, addig ez nem eldöntött...


 


---


 


Nem fázom. Mégis összehúzom magamon a kedvenc kardigánom, ahogy a múltra gondolok. Odakint hiába tombol 2024 tele, de engem nem bánthat az otthonom melegében. Még az idén nagymama leszek. Nagyobbik lányom az imént jelentette be, hogy gyermeket vár a a férfitől, aki tavaly augusztus óta a vejem. Örülök neki. Én nagyon élveztem az anyaságot. Giuliora ugyan tíz év múlva találtam rá újra, mint ahogy először az övé lettem. Addigra egy csillagászattal foglalkozó cégnél helyezkedett el, és az átlagember szemszögéből nézve kissé fura fazon lett, akinek gyakorlatilag én kértem meg a kezét. De soha nem bántott, mindig jó a négy gyerekünkhöz. Őszintén imád. Én pedig hűséges, szerető felesége lettem. Néha eszembe jut, hogy Dario atya csak elérte, hogy ne legyek bűnös céda. Apropó! Bár sosem tértem vissza a tett színhelyére, évekkel később megtudtam, hogy életben maradt. Egy eldugott, szicíliai faluban továbbra is papként dolgozott, de viszonylag fiatalon, az ezredforduló után nem sokkal elhunyt. Természetesen az azóta végtelenné terebélyesedő interneten sem találtam semmit, hogy valaha komoly nyomozást folytattak volna az ügyében, ha egyáltalán lett belőle rendőrségi intézkedés. Ahogy az összes többi „áldozatomról” sem készült feljegyzés. Giulio előtt ez az egy titkom van. 


De ennek terhétől is megkönnyebbültem, mikor pár éve felkerestem Nicola atyát. Már akkor nagyon öreg volt, de mindenképp gyónni akartam neki. Részletekkel nem fárasztottam, de megvallottam, hogy bántalmaztam papot, aki testileg molesztált. Azt mondta, ő mindig megbocsátott azoknak, akik őt alaptalanul zaklatással vádolták, sosem bántotta őket se szóval, sem tettel. Annyit válaszoltam neki szinte hangtalanul, miközben bólintottam, hogy tudom. 


– Tudja, fiatalasszony – kezdte, ahogy rám nézett a szódásüveg szemüvegén át –, valószínűleg mielőtt magácska egyáltalán megszületett, suttogó hírek terjedtek az egyházon belül egy lányról, aki elcsábított majd bántalmazott papokat. Állítólag száznál is többet. Egyet ismertem közülük, és ő megérdemelte. Sok bűnös lélekkel találkoztam, mindkét oldalról. De ha csak a fele igaz, én szurkoltam annak a lánynak. Miatta változtak kicsit a dolgok, bárki is volt, ha volt egyáltalán.


Többet nem beszéltem vele, és most már nem is tudok. A COVID egyik áldozata lett 2020 végén az egyetlen pap, aki miatt még valami megmaradt a kicsiként belém nevelt hitemből. Ha valaki a temetése után a sír leszedésekor végignézte a meglepően sok koszorú közül azt, amin talán a legkisebb szalag volt, a Gatta Schrödinger nevet találhatta meg rajta.
Hozzászólások
Materdoloroza ·
Tetszett, meglepő volt itt olvasni. A név választásod is kitűnő. Depresszió ellen is hatásos vagy?
Vincami Nor ·
Ez úgy hangzik, mintha máshol már olvastad volna, ami fura lenne, mert csak ide tettem fel. Ha mégis láttad máshol, az csak úgy elképzelhető ,ha abban a bő egy honapban, mire publikálták, az adminátus kivitte innen. És bár szerintem van benne egy félmondat, amit nem én irtam bele, megtisztelő, hogy kaptam egy metaforikus hasonlatot, amivel líraibbá tették egy mondatom.
Materdoloroza ·
A meglepődésem azért volt, mert az itteni írásokhoz képest más volt és jó volt. Te írtad, vagy fordítás? Örülök, amikor jó írások jelennek meg itt ezen az oldalon.
Vincami Nor ·
Örülök, ha meglepetést okoztam. Saját sztori. Valóban nagyon... nagy a szórás minőségben az oldalon. De azért vannak örömmel olvasható szerzők, pl. Te is.

kaliban ·
Hát ez eszméletlen volt. Az első fele egy "sima" szokványos pedofil papos sztori, de a második részén dobtam egy hátast. Nem kedvelem az erőszakos S/M sztorikat, de ez a bosszú angyala lenyűgözött. A Schrödingeres párhuzam már kicsit túlzásnak tűnik, szerintem ezt sokan nem fogják érteni. Őszintén gratulálok, nekem nagyon tetszett.
Vincami Nor ·
Köszönöm. A szokványos papos sztori nem lett volna kihívás. Aki nem érti a Schrödingert, annak Google a barátja. :) Legalább tanul valami hasznosat :)

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: