Rontás

A vonat rosszkedvűen zötyögött a sötét váltókon át. A hideg kupékban csak az ajtó feletti kék lámpa világított. A szerelvény gyakorlatilag üres volt. Ez volt a két ünnep közti utolsó járat, ami huszonhárom-harminckor indult a Keletiből Hatvan felé. A lány, fázósan fonta körül felhúzott lábait a vékony kabát alatt. Az ablak melletti sarokba kucorodott be. Nem látta senki, amikor felszállt, és még a kalauz sem vette észre eddig. Évek óta ez volt az első fehér karácsony. A szállón, ahol legutóbb lakott, ott mondták, hogy utazzon haza mindenki, aki tud. Az ünnep másnapját már a pályaudvaron töltötte. Csomagja is volt: egy nagy reklám szatyor. Az előre megváltott jegy pedig két napig érvényes. Elhitték neki, hogy utazni fog. Még a személyiét is elkérték a rendőrök, a táskájába szerencsére nem néztek bele. Azután már nem zavarták.

A piszkos üvegen túl hópelyhek szikráztak. A lány felállt, erőlködve húzta le a fagytól megszorult ablakot. A szatyrot a fülénél fogva lógatta ki az ablakon. De még nem engedte el. Várt. A vonat mögött lassan elmaradt a külváros, messze világító, idegen otthonaival, távoli karácsonyfáival. A falakon túli fűtött szobákban a gyerekek már kibontották az ajándékaikat. Keze egészen elfagyott a hideg szélben, alig érezte az ujjait. És a konyhákban ott a sütemények édes illata! A szerelvény a nyílt pályára ért és felgyorsult. Akkor végre elengedte! Nem is hallotta, amikor földet ért. Nem hallotta, és nem is látta meg senki sem.

- Ez Micimackós! - forgatta kezében a parányi ruhadarabot. Már régen szeretett volna egy ilyet. Két hete, a tarjáni piacon látta meg egy kínai árusnál. Fehér alapon sorjázó kicsi Micimackók, piros léggömbökkel. Olyan aranyos! Hiába kérte, az anyja nem vette meg. De a Béla igen. Ő rendes. Úgy vette meg, hogy észre sem vette. S most Béla itt ül az ágya szélén. Látja, hogy örül a meglepetésnek. Mert ez igazi meglepetés volt! Meglepetés, mint a többi is, amiket Béla neki vett. Béla rendes ember. Anyu is ezt mondta, amikor legelőször bemutatta:
- Ez itt a Béla. Ezen túl itt fog lakni velünk. Legyél hozzá jó! Rendes ember. És tényleg! Másnaptól Béla ott lakott. Olyan volt minden, mint azelőtt! Amikor még apu lakott velük. Illetve majdnem olyan...

Reggel vidám fütyörészésre ébredt. Titkon megleste a férfit a fürdőszoba ajtóból, amint széles mozdulatokkal keni szét arcán a borotva habot. Olyan mókás, mint egy télapó! És ezen túl itt lakik mindig velünk! Béla rendes ember. Ezt mondta anyu barátnője, Klári néni is:
- Örülök, hogy annyi év után végre találtál valakit! A volt férjed egy részeges gazember volt. De a Béla nem iszik. Ő egy rendes ember. Klári néni biztosan tudta ezt. Béla bácsi már régóta volt futó abban az iskolában, ahol Klári néni tanított. "Meg aztán ennek a lánynak is kell egy apa. Lassan már nagylány, és apja alig volt." Kell egy apa... Igen, egy apa tényleg kell! Az ő apja már régen elment, a nagy kamionnal. Akkor ő még csak óvodás volt. Mesélt is a erről a többieknek, de azok kinevették: "Az apád börtönben ül, nem pedig kamionban!" Rájuk hagyta. Úgyis tudta jól, hogy ez nem lehet igaz! Apu nincs itt, mosta Béla van. És tényleg rendes. Igaz, néha kicsit furcsa... Először akkor volt az, amikor apunak szólította. Véletlen volt, csak kiszaladt a száján:
- Apu...

Nem vagyok az apád! Soha nem is lennék! Még anyu is meglepődött, hogy a Béla ennyire kikelt magából. Még veszekedtek is emiatt! A harag elmúlt, és ő vigyázott, hogy ne, többé ne tévessze el. De aztán jöttek a többi a furcsaságok. Nem egyszerre, hanem csak apránként. Azok a furcsa nézések, és érintések. De ezekről soha nem szólt, nem beszélt senkinek. Mert mit is mondhatott volna? Örült, hogy a Béla mégis csak szereti őt, még akkor is, ha soha nem szólíthatja apunak. Most pedig itt ül az ágya szélén, és figyeli, hogy örül a meglepetésnek.
- Mit kell ilyenkor tennie egy jó kislánynak? - kérdi mosolyogva a férfi. Igen... Már régen megtanulta mi az, amit ilyenkor tennie kell! Az első szabály a hallgatás. Aztán az, hogy tiltakoznia nem szabad. Ez a kettő. Csak ennyi szabály van. Mert Béla a kedvességért kedvességet vár. Mert tudott ő másmilyen is lenni! Emlékezett jól, arra az első alkalomra! Csak két hónapja lakott velük, anyunak még tartott az esti műszak; kettesben voltak egyedül. Sokáig tévéztek, és a férfi ragaszkodott, hogy végig az ölébe üljön. Pedig volt még elég hely mellette is. Olyan kedves volt! Pici angyalkámnak szólította. A filmen nagyokat nevettek, és minden ilyen nevetés után kapott az arcára egy puszit. Egy kicsit már sok is volt... El akart húzódni; a fürdőszobába indult, de a Béla oda is utána ment! Hiába mondta, hogy tud ő egyedül is fürödni, mindenképpen segíteni akart! A vállait simította hatalmas lapát tenyereivel, a hátát szappanozta sokáig. A víz már kihűlt, fel kellett állnia.
- Úgy fürdetsz, mint egy kis babát - lépett volna ki a kádból. De a férfi nem engedte.
- Igen te vagy az én kis babám - csúszott be a nagy szappanos tenyér a lába közé - te vagy az... De jó kis pinád van! - nézett rá olyan furcsa nézéssel, amitől meg kellett ijedjen, és sikítani akart, de az ujjak a nyakára feszültek:
- Hallgass! Jobb, ha csendben maradsz, és nem szólsz senkinek!

Ez volt az egyes szabály. Mindjárt utána jött a második:
- Most te fürdetsz meg engem! Először azt hitte, hogy csak viccel, hisz anyuval is viccelni szokott. De nem, ez már nem volt játék! Csak a nadrágját és a zokniját vetette le. Úgy tornyosodott elé a fürdőkádban. Nem menekülhetett! A hajánál fogva húzta a pisilője felé. Hatalmas volt! Keményen odanyomta az arcához.
- Szopjál! - Először nem értette, hogy mit is akar... - Szopjál, de ha megharapsz, akkor kinyomom a szemed! Aztán megértette. Az erős kéz az állánál ragadta meg; egészen ki kellett nyitnia száját, hogy beleférjen.
- Jó...jó - hörgött a férfi. És ő nem értette, hogy mi is a jó ebben, csak a félelmet érezte, a szorítást, és torkának lökődő kemény dorongot. Rövid ideig tartott. Egyszerre megállt, és fröccsent. A sűrű váladék még az orrából is jött, fulladozva kapkodott a levegőért. Béla erős volt és nagy. Ez volt az. A második szabály. Ha engedett, és mindent úgy csinált, hamarabb vége volt. Hónapok teltek így. A szabályok élete részévé lettek, mint ahogy a férfi közeledése is. Az anyja gyakran volt éjszakás. A hallgatás akkor is ott lapult, amikor Klári néni az iskolában faggatta, és akkor is, amikor náluk járt.
- Tényleg nem tudom Klárikám, mi lehet ezzel a lánnyal? Az ételt csak piszkálja, ha kérdezem mi baja, csak hallgat. Olyan kelletlen! Egy szavát sem hallani.
- Ez a dackorszak Erzsikém, ez a dackorszak - bólogatott Klári néni - tanultam erről a főiskolán. A lányod most tölti a tizennégyet, és ez ilyenkor egészen természetes. Klári néni biztosan tudta ezt. A tanítóképzőben tanulta és mondták neki a továbbképzéseken is.
- Még szerencse, hogy az én Bélámmal ilyen jól elvannak!

Az anyjának igaza volt. Tényleg elvoltak. A fürdőszobás eset után a férfi apró ajándékokkal halmozta el. Bezzeg az Anyja soha nem vett meg semmit! Mindig arra a kurva pénzre hivatkozott. Gyűlölte is ezért! De Béla más volt. Ő mindent engedett! Ha kérte volna, talán még a tarjáni diszkóba is elmehetett volna. Pedig oda még az osztálytársai sem mehettek el. A kis hülyék! Egyszer kihallotta, amikor a lányok a dugásról sugdolóznak. Mit is tudhatnak Ők erről? Ő már régen túl van ezen! A Bélával. Ő igen is rendes! És, hogy ezért néha mellé fekszik? Hogy olyat csinál vele? Na és? Talán más apáknál is így van. Béla szereti Őt! Lám, most is megkapta ezt a jópofa bugyit. -Vedd fel! Most vedd fel... Látni akarom rajtad! Csak azért mondta, hogy Ő húzhassa le megint. Lassan csúsztatta a kezét hátra, a gömbölyű popsi köré. Ó azok az édes dombocskák! Egészen elvesztek a nagy tenyerek között. Centiméterenként húzta lejjebb a parányi ruhadarabot. A köldök alatt, mélyen, már pihésen nőtt a szőr. A feszes combok engedelmesen nyíltak szét a szája előtt. Hányszor, de hányszor maga elé képzelte ezt azelőtt! A pici, édes, rózsaszín szirmokat! Az iskolában, a kazánház ajtajából leste mindig a lányokat, amikor a tornaóra után vihorászva tódultak be az öltözőbe. Csupa törékeny kis angyalka! Olyankor várt egy picit és utánuk ment. A radiátort nézte meg, hogy jól működik-e... Végtére is, Ő volt a fűtő az iskolában. Végtére is, ez a munkaköréhez tartozott. Olyan kedvesen rebbentek szét, ha belépett! Néha sikerült meglátnia egy-egy bimbózó cicit, vagy hamvas popsikát. A pici angyalkák!

Mennyire mások, mint azok a nők, akikkel idáig dolga volt! Harmincnyolc évesen négy nője volt eddig. Illetve csak három. A negyediknek pénzt adott, és az csak azért feküdt le vele. Az nem számít! Egyszerűen kurva volt. A többi is! Olyat vártak tőle, amire képtelen volt! És ezt még szemébe is vágták! Félt a szégyentől. Pedig eleinte mindent megtett, hogy megfeleljen! Ő Jó akart lenni. Mindig! Sokáig az anyjával lakott. A mama is azt akarta, hogy mindig jó legyen! Minden vasárnap templomba jártak. A papa halála után az anyja még tévét is eladta, nehogy valami "olyat" lásson! Ő maradt az egyetlen támasza. Sokáig ezért is nem járt sehová. A mama mindig csak a Jót akarta. Sokkal tartozott a mamának! Szigorú volt, és erkölcsös. Mindig, mindenben igaza volt. Akkor is, amikor egyszer véletlen rányitott. Váratlanul, és akkor meglátta! Annyi ideje sem volt, hogy felrángassa a nadrágját. Akkor a mama odalépett, és a pepese tövéhez tette a kést, amivel a kenyeret vágta: "Levágom, ha még egyszer ilyet csinálsz! A rontás jön majd rád!" A mama szigorú volt, és óvta Őt a Rontástól. Akkor nem egészen értette, mit is jelenthet ez a szó. De később, megint muszáj volt csinálnia. Félt ugyan, de az ágyéka feszült, és ki kellett vernie. Olyankor mindig a templomra, az oltár feletti kövérkés, mezítelen angyalkákra gondolt. Azok talán megvédik őt Vigyázott, hogy gyors legyen; elég volt egy-két rántás is. Most is gyorsan végzett. Alig tette be a furkóját, már el is sült.
- Te vagy az én angyalkám...- hajolt a kislány arcához - és most én vigyázok rád!

Ezt jó volt hallani. Ezekért a szavakért engedett meg mindent a Bélának. Tudta, ha betartja a szabályokat, ezek a nagy erős kezek soha nem bántják. Egy reggel arra ébred, hogy hányingere van. A vérzése is elmaradt. Nem tudta mit csináljon, az anyjának szólni nem mert, csak a Bélának mondta el. De ő nem szólt semmit. Azontúl viszont, békén hagyta. Egész nyáron hozzá sem ért. Nem értette. Miért haragszik? Aztán egy nyárvégi nap az anyja elé állt: "Pestre mennék dolgozni. Kell a szülői belegyezés!" Szó nélkül aláírta neki. Nem is kérdezte meg tőle, hogy miért megy el. Azóta nem volt otthon. Levelet sem írt. Igaz, Ő sem kapott. De most elhatározta, hogy mindenképp hazamegy. Oda akarja adni Bélának a csomagot! Aztán, mégis meggondolta magát.

A sínek mellett megtalált, halott csecsemő, vezető hír volt az újévi újságokban. A megjelenő címoldal részletesen idézte a rendőrségi jelentést miszerint, az újszülött halálát a szájába tömött ruhadarab okozta. "A textília, rendeltetését tekintve női fehérnemű, jellegzetes mintázatával utalhat elkövető korára, és mint egyetlen nyom, jelentőséggel bír a nyomozás során..." Erről még egy fotót is leközölt a lap. A cikk írója befejezésképp még hosszasan moralizált a halálbüntetés esetleges visszaállításáról, meg a szociális háló elégtelenségéről. Mindenképp jó kis hír volt ez, most a januári uborkaszezonban! Megdobta egy kicsit a példányszámot.