Még egyszer. Utoljára.

Hűvös volt mindenszentek estéje Godric’s Hollow városkájában. Napközben is esett, fújt a szél, de a lemenő nap magával vitte a vihart, és immár kitisztult az ég. A fényes korong még egy utolsó pillantást vetett az apró házakra, és mielőtt végleg eltűnt volna a láthatáron, bepillantott a kisváros utolsó lakába is.

Lily Potter a tűzhely előtt állt, ajkába harapva figyelte a rotyogó lábast. Felsóhajtott, és kiöntötte a levest a lefolyóba. Harmadjára rontotta el a vacsorát, és nem volt kedve tovább próbálkozni. A vörös nap a szemébe sütött, átkozódva kereste a polcon a spagettitésztát. Megtalálta; tartalmát az edénybe szórta, majd forró vizet locsolt rá a pálcájával. Várta, hogy az étel elkészüljön, közben elmélyülten kavargatta. Már egy hete volt annak, hogy elvégezték a házon a Fidelius-bűbájt, mégsem tudott nyugodni. Siriust nagyon szerette, de Peter… benne nem bízott meg úgy, mint Tapmancsban. Furcsa, szorongó érzés fogta el, ahányszor csak arra gondolt, jó ötlet volt-e Sirius helyett Petert választani titokgazdának. A Tekergők váltig állították, hogy ezzel átverik a halálfalókat és Voldemortot, de Lilyt nem tudták igazán meggyőzni. És íme, Pettigrew a titokgazda, ő pedig nem bír másra gondolni, csak arra, hogy elrontották.

Felszisszent, a fazékból felcsapott egy kis víz, egyenesen a kezére. Levette a fazekat a tűzről, és leszűrte a vizet. Megint elfogta az érzet, hogy nincs biztonságban. Sosem rontotta még el azt a fajta levest, és ezen az egy estén háromszor is sikerült… Megrázta a fejét, hogy elűzze borongós gondolatait, és egy nagy tálba szedte a gőzölgő tésztát, majd ráöntött némi szószt. Már épp bevitte volna az ebédlőbe, mikor két erős kar fonta körül a derekát.
- Hmm… de finom illata van – dünnyögte James Potter a nő fülébe.
Lilyt jóleső melegség járta át, és megsimogatta férje borzas üstökét.
- Tudom, én is szeretem a spagettit.
- Én nem arról beszéltem – zümmögte. – A hajadról.
A nő elmosolyodott, és megsózta a vacsorát.
- James, így nem tudom tálalni - szólt rosszallóan, de a szája felfelé görbült.
- Akkor majd én beviszem.

És mielőtt Lily szólhatott volna, felkapta a tálat, és bement a szomszéd szobába. Lily hallgatózva állt egy ideig, aztán felcsendült egy rövid kacagás és James mély hangja szólt:
- Nézd, prüntyi, itt a vacsora.
- James, ő még bébiételt eszik! – kiabált ki Lily.
- Épp itt az ideje, hogy normális kaját egyen! – A férfi feje egy pillanatra felbukkant az ajtóban, rásandított a feleségére, majd eltűnt, hogy kitérjen egy felé küldött konyharuha elől.
Lily tányérokat és evőeszközöket röptetett ki az asztalra, majd poharakkal a kezében feltűnt ő maga is.
- Rendben. De csak ha te eteted – mondta.
- Pagetti! – nevetett Harry, apró kezeivel a tál felé kapkodva.

James megfogta a fia két kis tenyerét, és pici puszikat adott rájuk. Harry nevetve próbálta kihúzni a kezét, mire apja kikapta az etetőszékből, és a feje fölé emelve forgott vele. A kisfiú kezét-lábát szétvetve visongatott, Lily pedig a fejét csóválta.
- Drágám, leejted! – sopánkodott.
- Ne légy ünneprontó, Lily.
A nő az égnek emelte a szemét, majd szedett némi spagettit Harry Mickey-egeres tányérjára.
- Na, gyerünk, ideje enni, fiacskám – vette ki Lily a fiát James kezéből.
A gyerek kapálózva tiltakozott az etetőszékbe zárás ellen, de mikor anyja elé tette a gőzölgő ételt, nyomban elcsendesedett.
- A kis haspók – nevetett fel James, miközben a saját, és a felesége tányérjára is spagettit halmozott.

Miután megvacsoráztak, és Lily feltakarította a széthányt spagettidarabokat. Harry „repülőkukacosat” játszott, a kis család bevonult a nappaliba. James begyújtott a kandallóba, Lily pedig Harryvel játszott a süppedős szőnyegen. Mikor a lángok már erőre kaptak, Lily megengedte, hogy pirítsanak pár pillecukrot – a család két férfitagja olyan bociszemekkel bámult rá, hogy képtelen volt ellenállni -, sőt, még kakaót is csinált. Mivel James egy időre lefoglalta a kisfiút – színes buborékokat varázsolt, Harry pedig megpróbálta elkapni őket – Lilynek volt egy kis ideje olvasgatni. Ezek voltak számára a nap legnyugodtabb órái, mivel a többi időt Harryvel töltötte. Persze imádta a fiát – de igen fárasztó kisgyerek volt. Lily gyanította, hogy hiperaktivitását Jamestől örökölte, aki egész álló nap seprűn röpködött volna, de ezt a sejtését megtartotta magának. Mire befejezte a könyvét, már egészen késő volt, és Harry is igen laposakat pislogott. Már alig figyelte James buborékjátékát, így Lily ölbe kapta, megpuszilgatta, és közölte a férjével, hogy elviszi aludni.

Már a lépcső felé menet furcsa érzése volt, bizonytalanul haladt előre gyermekével a karján. Harry erőse csimpaszkodott belé, és ő megállt. Határozottan zajt hallott a kertkapu felől. Gyorsan Harry szobájába szaladt, sietve lefektette a gyereket, és lerohant a nappaliba. James kivont pálcával állt a szoba közepén látszott rajta, hogy feszülten figyel. A nyitott ablakon beáramló hűvös éjszakai csöndet egy talár suhogása törte meg. A férfi hátranézett; Lily szemében páni félelem villant.
James nagyot nyelt, hogy legyűrje a torkában lévő gombócot, majd suttogva szólt:
- Lily, ő az. Itt van.

A nő ajkán olyan rémült, reszketeg sóhaj szaladt ki, ami egy elfojtott sikoltásra emlékeztette a férjet. Lilynek immár kerekre tágult a szeme a rémülettől, és Jameshez szaladt. A férfi magához szorította kedvesét, nem akarta elengedni. Érezte szerelme heves szívdobogását; eszébe jutott, mennyit küzdött ezért, hogy egyszer övé legyen ez a smaragd szemű kis tündér.
- James, mi lesz? – susogta Lily.
- Szeretlek Lily. Sosem szerettem mást. – Megcsuklott a hangja. – Nem is fogok.
Megcsókolta a nőt, az pedig kapkodva visszacsókolt. Eltolta magától.
A bejárati ajtó előtt megreccsent a fa lépcső.
Még egyszer.
Még egyszer.
Voldemort a küszöbön állt.
Lily a szája elé kapta a kezét, zihálni kezdett. James megfogta a csuklóját, és a szemébe nézve magyarázta:
- Menj, fogd Harryt, és menekülj! Itt van, én feltartóztatom!
- Nem! Segítek!
- Lily, menj! – kiabálta James, és az előszobába rohant. Visszanézett: felesége vörös haja a lépcsőfordulónál libbent, majd eltűnt. Olyan kapkodva búcsúztak… igen ez búcsú volt. Tudta, hogy nem fogja látni többé se őt, se Harryt. De nincs elég idő, hisz Lily csak most ért fel… több kell! Időt kell nyerni!..

Halk suttogást hallott, az ajtó lassan nyílt. James hátrébb lépett, ösztönösen menekülni akart, de az utolsó pillanatban megtorpant.
Nem!
Nem lehet!
Fel kell tartóztatni Voldemortot, nem érheti el Lilyt… Harryt…
Már tudta, mit kell tennie. Pálcáját maga elé szegezte, másik keze lába mellett lógott.
A Sötét Nagyúr az ajtóban állt. A szörnyeteg arc, a vöröslő szem örökre az emlékezetébe égett. Kiáltott, zöld fénycsóvák röppentek az árny felé, aki a családja életére tör. A kígyószerű arc torz mosolyt vágott, könnyűszerrel hárította a felé röppenő gyilkos átkokat. Éles, hideg kacaj harsant, és felé röppent a méregzöld átok. Kivédeni nem volt idő – a mellkasába csapódott. Hátratántorodott, érezte a fájdalmat… az esés már nem fájt neki.

Lily hallotta az ajtó nyílását, abbahagyta a járkálást Harryvel, és feszülten figyelt. A kisfiú csodálkozva nézett rá, nem értette, miért olyan feszült az édesanyja, és miért olyan furcsán csillog az a szép zöld szeme. De nem nagyon törődött vele, amíg az anyja melegét, finom illatát érezte, tudta, nem lehet semmi baj. Lily ekkor halk, tompa puffanást hallott. Szaggatottan szívta be a levegőt, szemébe könnyek szöktek, mellkasába pedig olyan fájdalom szúrt, hogy azt hitte, rögtön összeesik. Az nem lehet, hogy James… nem, erre nem gondolhat. Menekülni kell, bármi áron. Az ablakra siklott a tekintete, de túl magasan voltak, nem volt biztos benne, hogy időben el tudnak szaladni a kerten át. Mikor azonban puha lépteket hallott a lépcső felől, tudta, minden elveszett. Semmire sincs ideje – hát testével kell védenie egyetlen fiát.

A gyerekszoba ajtaja lassan nyílt, fekete köpenyes, csuklyás alak lépett be rajta. Hátrahajtotta a fejfedőt, és Lily meglátta a torz, holtsápadt arcot. A vörös szempárból sütött a gyűlölet, a kígyóorrlukak fenyegetően kitágultak. A pengevékony ajkak ördögi mosolyra húzódtak, és Lord Voldemort magas, jéghideg hangon szólt.
- A férjed halott. Állj félre, és talán megkímélem az életed.
Lilyn alig láthatóan remegés futott végig, mikor az első szavakat hallotta. Legrosszabb rémálma percek alatt bekövetkezett. De nem mozdult; ott állt, ahol volt: Harry kiságya előtt.
Felszegte a fejét, és dacosan meredt a vérpiros szemekbe.
- Állj félre, te ostoba! Nem hallod?!
- Nem! – suttogta Lily, inkább magának, mint az előtte álló gonosz démonnak. – Harcolnom kell. Még egyszer. Utoljára.

Hogy hiheti bárki, hogy egy anya a saját életét választja, gyermekéé helyett? Hogy képes ilyesmit ajánlani az, aki azt hiszi, mindent tud?
Voldemort tekintetében elemi erővel lángolt fel a harag.
Zöld fénycsóva repült Lily felé, és minden elsötétült.