Lírikus pinalógja

`°;°->4
A klinika ahol dolgozom a centrumban van, de a közeli magas, sokszintes épületek is félelmetes mélységben vannak, itt magasabban lehetek  bárkinél.
Mostanság egyre gyakrabban nézem innen az épület tetejéről, hogyan mozgatják az ismeretlen energiák a várost. 
Már majdnem május van, az épületet övező kis park hársfái zöldebbek már nem is lehetnének, de ilyen magasról mintha csak egy összefüggő sövény lennének.

Amikor először feljöttem ide, három éve, akkor is tavasz volt. Emlékszem az osztályon akkor halt meg egy olyan beteg akit már gyerekkorom óta ismertem, anyám egy  barátnője volt. Anyám nem is tudott a betegségéről, én szóltam neki, hogy nálunk fekszik. Másnap már bejött meglátogatni, hallottam amikor egy közös szeretőjükről beszéltek. Ezután szinte minden nap bejött, annak ellenére, hogy előtte évekig nem beszéltek. Anyám barátnője még két hétig volt az osztályon, tőlünk az elfekvőbe vitték. Kétszer talán oda is lementem hozzá, akkor még eszméleténél volt, delirált, azt hitte  anyámmal beszél. Anyám azon a napon nem volt bent,
felhívtam, hallottam a telefonban  ahogy elcsuklik a hangja.

Aznap jártam először a tetőn, a pihenőmben egyedül akartam lenni. Felmentem a lifttel  és kinyitottam a biztonsági rácsot, ugyan még nem jártam itt, de az akitől a kulcsot kaptam elmondta hogyan jutok ki a klinika tetejére. Hetekig volt nálam a kulcs anélkül, hogy eszembe jutott volna. A srác aki adta egy karbantartó volt az épületben. Néha láttam őt a folyosókon,  elkezdett köszöngetni. A kulcsot akkor adta amikor egyszer a parkban belém futott,  ott beszéltem vele  először, cigarettával kínált : "Én a magasban füstölök" mondta.
"A tetőről néha a tengerig is ellátni " nevetett.

Mikor kiléptem meglepődtem, a  szellőzőrendszer zúgása a szél...és a hő amit az épület szigetelése árasztott...A legmagasabb blokk tetején álltam, feljebb már csak a liftházakra mászhattam volna. Óvatosan körbejártam a korlát mellett, közben megpróbáltam felismerni a város ismerős pontjait. Végül eszembe jutott miért is jöttem fel. a kezem a zsebem felé indult volna, de  csak markoltam a korlátot,  mintha nem akarnám elengedni. Éreztem feszes minden izom a testemben, rettegtem a magasságtól. Nikotin  és  lassú, mély légzés, leszívtam a füstöt. Leültem a földre, és egy liftház nyugati falának dőltem. Becsuktam a szemem, igyekeztem nem gondolni semmire, a monoton zaj még jobban elzsibbasztott, fáradt voltam.

Amikor  újból kinyitottam a szemem, olyan érzésem volt mintha egy rossz alvásból ébrednék. Az órámra néztem, fél órája sem voltam itt ...Erőtlenül próbáltam feltápászkodni. Valaki állt tőlem néhány méterre. Az ellenfény miatt csak a körvonalait láttam, elindult felém. Már feltápászkodtam, amikor megismertem, a srác volt a karbantartó... Mellém lép, cigarettával kínál, rágyújt, mikor újból rám néz egy széles mozdulattal, az alattunk elterülő város felé int, mintha felkínálná nekem. Az arcélét mutatva  elnézett valahová, talán a tengert kereste a szeme.  A távoli hegyek mögött még távolabbiak, mögöttük víz, tér és így tovább, a legvégén a szélességi körnek itt állok mellette én. Én őt nézem, a szája egyik sarkában  mosoly a másikban cigaretta. A meleg fényben  a távolba réved,egy végigégő a cigaretta, mozdulatlanul áll, játszik a szél az ingével...  Sokára mozdult meg a kép, kiveszi a szájából a csikket és a két cső között átmászva elindult a  néhány méterre lévő párkány felé. Az az erő amivel egy fél órája a ujjaim szorították a korlátot most a rekeszizmom markolja. A srác már az épület  legszélén áll, ahogy a számba fúj a szél nem kapok levegőt, képtelen vagyok megszólalni, megmozdulni. Hallom, hogy valamit lekiabál, de nem értem a szavakat.  Hosszú időn keresztül bámul így lefelé, felhők rohannak az égen, mögöttük egy nap áll, álmodom, hogy van - álmodom, hogy itt vagyok. Végre megfordult és tett felém egy lépést, ekkor jutottak el az értelmemig az előbbi szavai, talán   megjártak oda-vissza ezt a harminc emeletnyi magasságot. Tesz még egy lépést  és  karjait felemelve mutatja, hogy lépjek közelebb. Annál az erőnél amivel a mögötte lévő száz méteres mélység taszít, még hatalmasabb ami arra kényszerít, hogy megragadjam a karját. Átjutottam valahogy a csövek között, előtte álltam. 

A vörösödő fényben a bőre olyan  meleg, mint ahogy képzeltem remegtek, csak ő tart...Kezem az inge alatt kutat, jó  tapasztalni azt, hogy él, emelkedik a mellkasa, ver a szíve. Az ing kigombolva, a kezem a hátán, érzem  a nyakamon a forró levegőt, él, de mennyire. Mintha elrugaszkodtam volna  arról a párkányról, de most annyira könnyű vagyok...Rajtam fekszik keze a lábaim között,  Nyöszörög a vágytól...a saját hangom hallom, ahogy eggyé válik a szélben a kettő a város fölött.
Hosszan, a végsőkig nyújtva a pillanatot élvezett bennem és sokáig mozdulatlanul maradt. Mikor ránézek a felettem támaszkodó alakjára, a félhomályban már nem lehet kivenni mi van az arcán. Mögötte magasan  repülő úszik, lassan fényesen, ott fenn még nappal van. Követem a szememmel az ezüstös csíkot, és ahogy eltűnik a válla mögött az ujjammal folytatom  a mellkasán.

A homály morajlik körülöttem, lecsukom a szemem, azt a mosolyt látom, a tengert nézi.  A ujjammal a lábaim közé száz kis nyolcast rajzolok, a nyolcvannyolcadiknál már csak egy fényes  csík a testem. Annyira könnyű vagyok. Csak az ujjammal a végtelenbe nyújtani azt a csíkot... magasabban  bárkinél, annyira könnyű...újra százig számolok.

Mire felálltunk már égtek az esti fények, egészen hűvös volt...Ő még ott marad, a korlát mellett elindulok,de vissza kell még néznem, újra látni akarom, és látom. Az öngyújtója fényénél felvillan az arca, mögötte az este, valahol messze az éjjelt a nappal váltja, azután megint a nappalt az este és a legvégén a legeleje, én állok itt...Elindulok.
A lépcsőházban, lassan lépkedtem lefelé, én is mosolyogtam és arra gondoltam amit ott a párkány szélén kiabált:  "a csikket mindig a városra pöccintem "
Ennyi...,ennyi hangzott el odafent.