Kísért a múlt

Február volt, mikor megtörtént a dolog. Szakítottunk a barátommal, Timmel. Tökéletes férfinak tartottam, a tengerkék szemeivel, a szexi mosolyával, a szöszke hajával. Nagyon megviselt, mivel nem voltam felkészülve rá. Egy közös ébredést követő délután történt meg, nagyon csúnyán összevesztünk. És attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy mi már soha többé nem leszünk egy pár. Ezt a napot követően eltelt 2 hónap, mire nagyjából magamhoz tértem. Érzelmileg megviselve, lelkileg megtörve. Nem tudtam, hogy mi lesz ezek után. Mégiscsak egy négyéves kapcsolatnak lett vége. Jómagam Sarah vagyok, egy kedves, barátságos, vidám lány. Félhosszú sötétbarna hajam van, a szemeim szintén barnák. Olyan, mint a vadgesztenye. Hogy mennyiszer hallottam ezt a mondatot. Kicsi gesztenyém. Bár ha most rám nézel, nem egy életvidám lányt látsz magad előtt. Eltelt egy év a szakítás óta, de én még mindig marcangolom magam belülről. Fáj, és nem tudom a mai napig, hogy miért történt ez meg velünk. Na de térjünk vissza a történet elejéhez.

Két hónap után Tim rájött, hogy nehéz nélkülem, hiányzom neki. Nem kellett sokáig kéretnie, néhány telefonhívás, sms és én azonnal rohantam a karjaiba. Újra boldogan és lelkileg megnyugodva, hogy megint élhetem a már megszokott életemet. De sajnos rá kellett ébrednem, hogy ő már nem szeret engem, csak a megszokás vonzotta vissza hozzám. Ekkor még szerelemtől elvakulva nem érdekelt, hogy csak a szex miatt akar velem lenni. A kapcsolatunkat titokban tartotta, és nekem fájt, hogy nem kiabálhatom világgá a boldogságomat. Beleegyeztem, de nagyon nehezen ment.

Egy májusi, szép napon felhívott és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem átmenni hozzájuk filmet nézni. Én mindent feledve igent mondtam. Két órám volt a találkozóig. Azon nyomban csinosítani kezdtem magam. És kiválasztottam a lehető legszexisebb ruhadarabjaimat. Fekete szoknyát húztam, egy rózsaszín kivágott felsővel. Lábaimat csipkés combfixbe bújtattam és becsatoltam kedvenc fekete magas sarkúm csatját. Dobtam egy leheletnyi sminket, a tükörbe néztem, készen álltam az indulásra. Beültem az autóba – édesapámtól kapott kedves kis Fiat 127-esbe, ezt muszáj volt megemlítenem, mivel a történetben még fontos szerepet fog betölteni.- és a szívem a torkomban dobogott, amikor megálltam a házuk előtt. Csengettem.

Kaput nyitott. Se egy csók, se egy ölelés. Egy egyszerű szia köszöntött. Furcsán néztem rá, de nem szóltam egy szót sem. Felmentünk a szobájába, ahol már jobban szemügyre is vett. Tudtam, hogy szereti, amikor szoknyában vagyok. Az, hogy láthatta a lábaimat mindig felizgatta. Nem bírt betelni a látvánnyal, és én nem kérettem magam sokáig. De előtte még elindította a filmet, aminek már a címére sem emlékszem. Egy határozott mozdulattal magához húzott, és szenvedélyesen megcsókolt. Nyelve szám minden részét megízlelte. Csókolta, harapta, tudta mivel kergethet az őrületbe. Ekkor én sem tétlenkedtem, elkezdtem simogatni a hátát, fogtam a fenekét, és a csípőmet hozzá dörgöltem. Nagyon jól tudtam, hogy mit akarok. Ekkor finoman az ágyra döntött, arra az ágyra, amelyen már számtalanszor szerettük egymást, olykor vadul, olykor romantikusan, olykor szenvedélyesen, kezei már a szoknyám alá siklottak és mosolyra húzódott a szája, mikor megsimította combfixem szélét. Nagyon jól ismert, tudta hogy milyen bestia vagyok. Én is tudtam, hogy mi kell neki. Kezeim az ágyékát simogatták, és éreztem, hogy nem sokáig bírja nadrágja fogságát.

Ekkor ő már megszabadított a felsőmtől, és a melleimet kezdte el simogatni, először lassan, finoman, majd egyre vadabbul, míg nem fel nem szakad belőlem egy halk sóhaj. A szenvedély lassan a birtokába vett minket, nem tudtunk magunkról, lehet nem is akartunk. Szerettük egymást, úgy ahogy kell, mint mindig is a négy év alatt. Éreztük egymás testének minden rezdülését, és tudtuk hogyan okozhatjuk egymásnak a legnagyobb élvezetet. Ez a pillanat nem váratott sokáig. Egymás karjaiba borulva aludtunk el. A hajnal első napsugara ébresztett minket. A film már rég véget ért, a gép csak búgott magában. Indulnom kellett. A kapuban még egy puszi, a varázs megtört. Megint eltávolodott tőlem, nehogy valaki meglessen minket hajnalban. Nagyon fájt hogy ennyire titkolja az érzelmeit.

Hazaérkezésem után kiborultam. Nem tudtam, hogy most boldog legyek vagy sírjak. Egy csodálatos szeretkezés után boldogságot kellett volna éreznem, hisz azzal az emberrel voltam, akit a világ minden kincsénél jobban szerettem. De most elkapott a félelem, egyedül vagyok, de mégsem. Timből amikor nyilvános helyen voltunk, csak úgy sütött a közönyösség, féltem az elutasító tekintetétől. A baráti társaságunk sem vett észre semmit, pedig nekik igazán jó szemük van az ilyenhez. A munkám nagyon sok időmet lekötötte, ezért gondolkodni nagyon nem maradt energiám. Egy étterem alkalmazottjának lenni nem kis munka, főleg ha az összes, csip-csup dolgot a nyakadba varrják. Eltelt három hét mire újra felhívott. Addig én hiába próbálkoztam, nem ért rá. Még akkor sem vettem észre semmit az egészből, elvakított a hozzá fűződő érzelem, a rózsaszín köd nem akart oszlani a szemem elől. Elhittem, hogy csak a
munkája miatt nem ér rá, de szeret, és velem akar majd lenni.

Újabb telefonhívás, újabb találkozás. Igen érdekesnek induló program előtt álltunk. Kertészeti kiállításra hívott, tudta jól, hogy szeretem a növényeket. Úgy gondoltam, hogy megint meglepem valami csinosabb darabbal. Mivel már elég meleg volt az idő, egy fehér miniszoknyát vettem fel, egy hozzá színben jól passzoló korall színű felsővel. A fülem mögé kentem a kedvenc parfümjéből, felvettem a szandálomat és vártam türelmesen. Nem telt el sok idő, dudált a házunk előtt. Amikor beültem mellé a kocsiba, azonnal megcsókolt. Nem tudta türtőztetni a benne megindult vágyat felém. Ekkor a szemébe nézve, megkérdeztem tőle, hogy most nem fél-e hogy valaki megláthat minket. Ez a mondatom térítette észhez. Végre elindultunk. Az út nem volt fél óránál több, ezalatt nem sokat szóltunk egymáshoz.

Én csak néztem őt, ahogy vezet, a kezét, amit néha a combomra tett. Szerettem a kezeit, annyira határozottak voltak, de amikor kellett gyengédek. Most is simogatta a lábamat és csak mosolygott. A napszemüvege mögül rám pillantott és én megint elfeledtem az elmúlt három hét szenvedésit. A szerelem újból elvakított, még mindig nem vettem észre a fejem felett tornyosuló felhőket. A kiállítás fantasztikus volt. Sétáltunk a szebbnél szebb növények között, kéz a kézben. Néha csókot lehelt az arcomra, amit egy kedves tekintettel háláltam meg. A nap viharos gyorsasággal szállt el. Felhőtlenül töltöttük el ezt a napot. Nem is gondoltam arra, hogy nem vagyunk együtt. Hazaindulás előtt még váltottunk néhány forró csókot, majd sebességbe kapcsolt és fél óra elteltével otthon is voltunk. A kapuban még egy incselkedő csókot adtam neki, hátha az éjszakát is együtt töltjük, de megint elutasított. Mosolyogva haltam bele a fájdalomba. Elköszöntem és sírva érkeztem meg a lakásba.

Ezek után találkoztunk még egy párszor, de semmi sem lett jobb. Titkos találkák, rejtve lopott csókok. És én kezdtem félni. Felülkerekedett bennem a hiányérzet. Kezdtem érezni, hogy ő már nem tartozik hozzám. Se lelkileg, se érzelmileg, a testiség pedig nagyon kevés hozzá. Vágytam karjaiba, ölelésére, a csókjaira. Mégsem kaptam semmit. Néhány lopott óra, hogy ne vegyen észre minket senki. Fájt, vérzett a lelkem. Senki nem értett meg, hogy miért ragaszkodok még mindig hozzá. Senki nem fogta fel, hogy életem első igaz szerelméről beszélek.