Gwynn 8.

8. rész

Gwynn dermedten ült. A felismerés miatt úgy érezte, mintha jeges vasmarok szorítaná a szívét. De miért? Nem tudta, mitől ez a rossz érzés. Aztán győzködni kezdte magát. „Hisz nem lehet hogy Johannah és Heathcliff! Jo annyival idősebbnek tűnik nála…legalább harminc-harmincöt évesnek néz ki!- gondolta kétségbeesetten. De ha nem szerelmesek, akkor mik? Testvérek? Barátok?...” A töprengésből határozott, szinte csörtető léptek zaja zökkentette ki. Heathcliff bevágta maga mögött az ajtót, fújtatott, mint egy dühödt bika. Arckifejezése szinte eltorzította amúgy csinos arcát. Nagyon mérges volt. Aztán lassan lélegzett, ki-be, mígnem megnyugodott. Gwynn nem tudta, mit tegyen. Megszólaljon, megkérdezze, mi baj? Vagy próbáljon beosonni? Heathcliff nem vette észre. Az első megoldás mellett döntött. Lassan odalépegetett a fiú mellé. Tágra nyílt szemmel nézett rá. Majd megköszörülte a torkát. Heathcliff felkapta a fejét, és elvörösödött.

- Ne haragudj…öhm…én csak…gondolkoztam.
- Úgy tűnt, haragszol valakire.
- Á, nem. Csak a...mármint Johannah…felbosszantott. Semmi baj.- azzal szórakozottan legyintett.
- Értem.- mondta Gwynn, de semmit nem értett.- Azt hiszem most bemegyek.
- Ne!-kiáltott fel a férfi.
Gwynn felvonta a szemöldökét.
- Úgy értem…maradj még…gyere, sétáljunk egyet. Megmutatom a birtokot.
Gwynn elmosolyodott.
- Rendben. - és pirulva pukedlizett.
- Hölgyem- mondta komolyan a másik, és a karját nyújtotta.
A lány kuncogott, és belékarolt.

Heathcliff kinyitott egy kis kaput, amit Gwynn eddig észre sem vett.
A nap már csak egy vörös folt volt a láthatáron, de a férfi nem zavartatta magát. Lelkesen, mint egy kisfiú megmutatott egy régi malmot, egy patakot, ami ezüstösen szelte át az erdőt, ami a földeket környezte, valamint azt, hogy milyen eszközökkel dolgoznak a parasztok a földeken. Aztán az erdőre mutatott megint.
- Ha ezen a rengetegen átkelnénk, csak pár mérföld volna a Stonehange.- majd suttogva hozzátette: Johannah-val fogunk ott varázsolni.
- De mi az a Stonehange?- szúrta közbe a kérdést a lány.
- Nem tudod?- nézett rá elkerekedett szemmel.
- Nem.- mondta Gwynn kissé sértődötten.
Azzal Heathcliff mesélni kezdett Merlinről, a sziklákről, amikből az építmény áll, a különböző szertartásokról és természeti jelenségekről, amiket innen lehet a legjobban megfigyelni.
A fruska megbűvölten hallgatta, szinte itta a szavait.
A nap időközben teljesen lement, már majdnem vaksötét volt. Hűvös is volt. Gwynn kezdett aggódni. Netán farkasok is vannak errefelé?

Szerencsére Heathcliff is észbekapott, és azt mondta, ideje hazamenni. Gwynn boldogan kísértette magát vissza. Egyszer sem engedte el a fiú karját.

Az erkélyről pontosan látni lehetett a két fiatalt. Johannah összeszűkült szemmel vizslatta őket, majd akkorát sóhajtott, mintha a világ minden gondja az ő vállát nyomná. Azzal bement, vissza a szobájába.

Visszaérkezve Heathcliff megszólalt.
- Öröm volt önnel sétálni, kisasszony- és meghajolt.
Gwynn-nek a szeplői is elvörösödtek. Ügyetlenül pukedlizett és berohant a házba. A fiú nevetve követte.

Johannah vacsorával várta őket. Gwynn, érezve a finom illatokat, elégedetten cuppantott. De lehervadt a mosolya, mikor meglátta Johannah-t. A nő karját összefonta a melle előtt, és roppant szemrehányón nézett rájuk.
- Heathcliff! Mi a fenét csináltál? Két órája kereslek titeket, és semmi!- kiabált a fiúval paprikavörös arccal.
- De…- kezdte volna Gwynn, de Johannah ráripakodott: Veled sem végeztem még!
- Johannah, én csak elvittem az úrnőnket egy sétára, megmutattam neki a vidéket. – Johannah az „úrnőnk” szóra felháborodottan horkantott.
- A vidéket! Hogy oda ne rohanjak! Heathcliff, rendben van, hogy elvitted, de szólnod kellett volna! Ő még egy gyerek, nem tudja, hogy mit csinál! - leintette Gwynn-t, aki éppen sértődötten válaszra nyitotta a száját. - És honnan tudtad, hogy nincs semmi dolga? Tudod, nagyon fontos feladata van, és RENGETEGET kell még tanulnia! Az Isten szerelmére, nem vagy már gyerek, és felelősséggel tartozol érte!
- Nem ez a gond, igaz? Hanem már megint az a…
- Elhallgass! Tudod te nagyon jól, hogy mi a baj!- sziszegte összeszűkült szemekkel. – Rendben van, beszéljük meg odafent. - és a lépcsőre mutatott.
Heathcliff elviharzott mellette, a nő futva követte. Mindkettőjük arca vörös volt a haragtól.
Johannah még futólag lekiáltott: „- Egyél!”, és továbbrohant.
Gwynn leült az asztalhoz, elkezdte magába lapátolni a finom ételt. Közben megállás nélkül azt gondolta: Mi folyik itt?

Húsz perc múlva jöttek le, a férfi arca még mindig haragot, a nőé megelégedettséget tükrözött.
- Minden rendben - jelentette ki Johannah.
Heathcliff csak morgott, és leült enni. Gwynn felállt, és Johannah elé állt.
- Szeretnék veled beszélni.
A nő bólintott, és a labor felé mutatott. Mikor beléptek, becsukta az ajtót. Gwynn rögtön rákezdte:
- Johannah, mi folyik itt? Miért nem hallhattam, amit beszéltetek? És mi van rendben? És ha tényleg tanulnom kell, miért nem szóltál rögtön, hogy nem menjek sehova? És a kocsiban is hallottam! Milyen határ?- azt nem merte megkérdezni, hogy mi van közte és a férfi között.

- Jaj Gwynn… rengeteg olyat kérdeztél, amire nem tudok még válaszolni. De próbáljuk meg. A bajom csak annyi volt, hogy nem szóltatok hogy elmentek, és hogy merre mentek. Ugyanis a birtok sötétedés után veszélyes. Az erdőben van pár vérfarkas, sőt egyszer egy banyát is láttak már a parasztok errefelé…
- Hogy vérfarkas?! És miféle banya? Hiszen mi vagyunk a „banyák”, nem?
- Nem, nem. A banyák emberevők, és kevesebb a varázserejük. És nagyon rondák, púposak, és bibircsókosak. A vérfarkas pedig van és mindig is volt. Tudod… telihold, satöbbi. Majd tanulunk róla. De azt hiszem az első kérdést kipipáltuk.
- Nem, ezzel nem arra válaszoltál, hogy mi folyik itt.
- Erről ennyit mondhatok, a többit később.
- Rendben. Miért nem hallhattam, mit beszéltek?
- Magánügy. Illetve…erről sem mondhatok neked semmit, amíg nem muszáj. - és úgy sóhajtott, mintha hatalmas gondja volna. – És már mondtam, minden rendben. - tette hozzá mosolyogva.
Gwynn-t elfutotta a méreg.
- Eddig semmit sem mondtál, ami igazán fontos. Magyarázatot követelek!- és toppantott a lábával.
- Istenkém, hát nem érted? Csak jót akarok neked, nem tehetlek tönkre máris! Értsd meg, nem mondhatom el!- Johannah szinte könyörgött.
- Jól van. Felfogtam. A többi kérdés? Miért nem szóltál, hogy nem menjek sehova?
- Ó, hát eszembe sem jutott hogy elkószálsz Heathcliff-fel…de egyébként nem tudom. A kocsiban történtekről sem mondhatok semmit. Talán annyit…- kockáztatta meg - hogy van egy bizonyos határ amit nem léphet át.
Gwynn összeszűkült szemmel méregette a nőt. Az megint sóhajtott.
- Rendben. Most felmegyek a szobámba. Szólj, ha szükséged van rám. - mondta a lányka.

Az emeleti folyosóra lépve megtorpant. Melyik a szobája? Nem emlékezett, a ház pedig nagyobb volt, mint gondolta. A ház belülről úgy festett, mint egy régi-régi kastély. Persze a falak nem terméskőből voltak, hanem fehérre meszelt vályogból, de az ezüst falikarok, bennük a gyertyák…kísérteties árnyékokat vetettek. Gwynn szorongva nézett körül, hátha jön valami elvarázsolt lovagi páncél, és megmondja, merre menjen. Vérfarkasok, banyák! Ki tudja, mi jön még.
- Eltévedtél? Nem csodálkoznék rajta. - szólította meg egy hang.
Gwynn a másodperc törtrésze alatt pördült meg. Éppen szemben állt vele egy árny. Lépett egyet, a gyertyák aranyfénybe vonták az arcát. Heathcliff volt az. Gwynn szíve fájdalmasan dobbant egyet, majd egyre hevesebben vert.
- Én…öhm…hát, ami azt illeti, igen. Megmutatnád, merre van a szobám?

Heathcliff szeme villant egyet, és sarkon fordult. Gwynn ezt nem tudta mire vélni, de elindult utána. A férfi megtorpant egy ajtó előtt.
- Ez az. Szeretnél még valamit?
- Nem, köszönöm.
- Gwynn…Johannah veszekedett veled?
Gwynn összeráncolta a homlokát. A férfi hangja furcsán lágy volt, és még sosem hívta a nevén. Mindig csak úrnőm vagy kisasszony…
- Á, nem. Dehogy. Csak válaszolt pár kérdésemre.
Egyre vagy kettőre- gondolta.
- Rendben. Jó éjszakát. - mondta a fiú és elsietett.

Gwynn belépett a szobába. Kedves kis helyiség, a fehér fal sötét fa lambériával volt díszítve. A falakon képek lógtak, többnyire csendéletek. A szobát a nagy, baldachinos ágy uralta. Függönye, ágyneműje vörös selyem. Az ágy mellett fehér márványkandalló, kovácsoltvas ráccsal. A tűz még égett benne, de csak haloványan. A sarokban fésülködőasztal állt, az ágy végében pedig ülőke, bársonypárnákkal. Az ablak a kandallóval szemközti falon volt, azt is vörös bársonyfüggöny takarta. Gwynn csak most vett észre a kandalló felett egy képet. Egy gyönyörű nőt ábrázolt, aki divatos, bár kissé régimódi ruhát viselt. Arca feltűnően hasonlított Johannah-ra, de voltak Heathcliffhez hasonló vonásai. Talán Jo rokona, tűnődött Gwynn. De miért hasonlít Heathcliffre is? Talán mégiscsak testvérek, gondolta, és szinte felvidult, de nem tudta miért. Hirtelen ólmos fáradtságot érzett, úgy érezte le kell ülnie, s lehuppant az ágyvégi kis szófára. Egy jelenet játszódott le csukott szeme mögött.

„A nő, akinek a festménye a kandalló fölött lóg, vidáman játszott a könyvtárszobában egy ötéves forma kislánnyal. A lányka haja éjfekete volt, akárcsak anyjáé, hosszú hajfonata hátát verdeste. Hirtelen felkapta a fejét, és az ajtó felé nézett. Léptek hallatszottak, belépett rajta egy férfi. Úti köpönyeget viselt, arca csinos volt, és enyhén borostás. Odalépett a nőhöz, aki egy zsámolyon ült, és megcsókolta. A gyerek odarohant hozzá, szorosan átölelte. A férfi ránevetett, és őt is megcsókolta. A lány megfordult, arca nagyon hasonló Johannahéhoz. Majd a férfi behívott egy fiúcskát. Nyolcéves lehetett, félénken lépett a kislányhoz. Arca ugyanolyan, mint Heathcliffé, csak jóval fiatalabb. A kislány pukedlizett, és a kezét nyújtotta a fiúnak. Az megcsókolta a kis kezet. Mindkét kezecskén eljegyzési gyűrű csillogott.”

Gwynn kinyitotta a szemét, és körülnézett. A szoba, az emberek, mind eltűntek. Elgondolkodott a jeleneten. A kislány nyilván Johannah, a fiú Heathcliff. A felnőttek Jo szülei. Heathcliff és Johannah el voltak jegyezve. Ez szokás volt a nemesi családokban, a gyerekek nem is ismerték egymást. De biztos, hogy Heathcliff volt? Johannah eglsz biztos, de a férfi fiatalabbnak tűnik, mint Johannah. Gwynn úgy döntött, ezen holnap gondolkozik még. Túl fáradt volt, így hát lefeküdt az ágyába. De egyvalami nem hagyta nyugodni: miért bántja őt az, ha Johannah és Heathcliff szerelmesek? Sokáig feküdt csendben, lázasan gondolkodva. Egy ideig a kihúnyóban lévő lángok táncát figyelte. Majd hátat fordított a kandallónak, másik oldalára feküdt.
- Szerelmes vagyok Heathcliff-be. - suttogta bele a csendbe. Visszafordult a tűzhöz. Csukott szemhéja alól legördült egy könnycsepp.