eTedx

„Ildi! Hozzon be kávét, legyen szíves! És, hol a fenében van az eTedx anyag?”
„Egy pillanat, Anna, mindjárt viszem. Csak éppen a Kálmán…”
„Anna, a Kálmán ráér, én sietek, ma még el kell vele készülnünk, holnap jönek!”

Elegem volt Ildikéből, hogy állandóan noszogatni kellett. Mi a fenét csinál, festegeti a körmét munkaidőben? Nem érünk rá traccsolni, Kiskegyedet, vagy hasonló hülyeségeket olvasni. Határidőre dolgozunk, és fő erényünk a pontosság. Mindenkinek egy célért kell dolgozni, úgy vagyunk a leghatékonyabbak. És az eTedx az egyik legnagyobb ügyfelünk! „Ildikó, itt van már az az anyag?”

Ebben a pillanatban már nyílt is az ajtó, de a határidős anyag, és a forró kávém helyett - nem kis bosszúságomra - a Kálmánka lépett be. A Kálmánka. Már megint ő. Mindig, ha valami csúszik, a Kálmánka miatt van. Ez a kis pökhendi, ez a tenyérbe mászó, állandóan vigyorgó és pofátlan gyerek is az idegeimre ment. Állandóan igyekezett jópofa lenni, jóban lenni mindenkivel - de dolgozni, azt bezzeg nem szeretett! És csak azért vette fel, mert az Áron unokaöccse volt. Az Áron, hajj… „Csókolom! Akarom mondani, szia Anna! Tudod, arról van szó, hogy a számítógép…”

Elegem van belőle! Már megint csak a kifogások! Sose tudja a határidőket tartani, minden szétfolyik a keze között, és még idejön magyarázkodni!
Végigmértem ezt a tejfölösképű sihedert. Eleve mindenki tudja, hogy kell felöltözni cégünknél, kivéve a Kálmánkát! Nem hajlandó inget, nyakkendőt húzni, csak pulóverben jár! Szövetnadrág helyett szürke, vagy barna vászonnadrág! Van, amikor farmerben! És egy Istennek nem hajlandó a haját rendbe rakni. Vagy túl hosszú, vagy túl rövid. Most aztán jól lecseszem, nem érdekel, hogy ki fia borja!
„Figyelj Kálmán…”

Mikor végeztünk, és Kálmánka, a kis kedvenc Kálmika megszégyenülten elballagott, felszabadultan dőltem hátra. Mintha megkönnyebbültem volna. Ez a kis fajankó, még azt képzeli, hogy lazsálhat. Egész este dolgozhat nekem az eTedx anyagon, de persze, csak miután rendbe rakta azt az átkozott masinát! Én személy szerint utálom a számítógépet, valahogy mindig rendetlenkedik nekem, és valamiért sosem azt csinálja, amit akarok. No nem baj, az Áron úgyis azért vetette fel a Kálmánkát, hogy majd ő ért hozzá. Legyen! Ha reggelig tart, hát reggelig! Jaj, az Áron… Már nagyon hiányzik! Hiányzott a figyelmessége, a kedvessége, a nagy tenyere, a nagy medve melegsége. Imádtam, ahogy reggel felébredünk, és még olyan jólesően, félálomban szeretkezünk, elnyújtva, lágyan, érzékien. Szerettem, ahogy a nagy keze végigsimít a fenekemen, ahogy a hátamba kapaszkodik, ahogy mélyen belémhatol. Imádtam, ahogy a nyelveivel becézgeti a testem apró, elrejtett pontocskáit, amiket csak ő talál meg, és ahogy egyszerűen, nyersen, mégis finoman, és buján teszi a dolgát…

Ahogy becsukott szemmel csókol. Anyám egyszer azt mondta, csak az olyan férfiban lehet megbízni, aki csukva tartja a szemét közben. De az Áron… Hát, igen, mindig volt egy csöppnyi keserűség. Áronnak felesége volt. Utáltam ezért! Utáltam, hogy reggelente elmegy, és csak egy hét, két hét, egy hónap múlva találkoztunk megint! Jaj, Istenem, miért teszi ezt velem? Miért nem bírja már egyszer befejezni ezt az undorító válópert! Én esküszöm, sose akaszkodnék a nyakába, sosem akarnám ennyire kisajátítani! Ja Istenem… ha nem lenne a cég, meg ez a sok munka, annyira üres, és magányos lenne az életem! „Ildikó! Hozza át a Kálmántól azokat az anyagokat, amik már készen vannak, vagy legalábbis nem a gépen vannak, és majd én összerakom!”

Hét felé közeledett. Az egész iroda lassan üres volt. Körbenéztem. A takarítók pakolásztak már, papírkosarak ürültek, egyik számítógépet kapcsolták le a másik után. A fénymásoló-szobában persze még égett a villany. A káröröm hizlalta a májamat… A kis mitugrász most aztán dolgozik nekem éjfélig! Összepakoltam a cuccomat, egy pillanatra belenéztem a tükrömbe, rápillantottam a telefonomra, hátha jött üzenet. De nem. Az a rohadt kurva! Már megint csak vele van Áron, és megint telebeszéli a fejét mindenféle hülyeséggel! Értse meg, ezt a játszmát elvesztette! Áron hozzám tartozik! A lift lassan jött meg, és még lassabban érkezett a garázsokhoz. Untam már ezt a napot. Haza akartam gyorsan érni, lezuhanyozni, beülni egy jó nagy bögre meleg tejjel a Tv elé, és a Pro7-en Vészhelyzetet, majd a „Sex and the City”-t nézni. A kocsi és a lift között voltam félúton, amikor furcsa zajra lettem figyelmes. A lift megint kinyílt. Idegesen hátrafordultam, de nem láttam senkit. Furcsa. Valami elektromos hiba? Mindegy. Már a kulcsot halásztam elő a táskámból, amikor hirtelen valaki nagy erővel lökött neki egy másik kocsinak, ha jól emlékszem a Barnákovics Feriék Mazdájának.

De nem biztos, mindenesetre, ez is metálszínű volt. Nagyon megijedtem, az egész testem remegett; sikítani akartam, de csak furcsa, zöngétlen torokhangok törtek fel belőlem. „Fogd be, kisanyám! Ha nem pofázol, gyorsabban túl leszünk rajta!” – mondta az álarcos férfi. Nagyon magabiztos hangja volt, és olyan vészjósló a fekete maszkjában, a fekete bőrdzsekiben, egy nagy vadászkéssel a kezében. Az egész olyan volt, mint valami szörnyű amerikai akciófilm. Durván kiragadta a kezemből a táskámat, kivette belőle a tárcámat és a telefonomat, a maradék tartalmát szerteszéjjel szórta, a táskát meg eldobta a távolba. Éreztem, ahogy az egész testem libabőrös és hullámzik, szédültem, és pillanatokon belül vagy elájulok, vagy hányok. A férfi eközben undorítóan lihegett, és a késsel egyre közelebb körözött a testemhez. Egy durva mozdulattal feltépte a blúzomat, majd a kés hegyével a melltartómon kezdett játszani. Lassanként nem láttam semmit, csak koncentrikus köröket. A férfi a kés segítségével már a szoknyát is levágta – leszaggatta rólam. Amikor belökött a kocsiba, elvesztettem az eszméletemet…

Úgy reggel hét körül tértem az eszméletemhez. A saját kocsimban! A kabátom rajtam volt, de a többi ruházatom… A melltartómon több vágásnyom, a blúzom cafatokban, a harisnyám szétszakadva, a szoknyám darabjai, de a bugyim… Te jó ég! Elvitte a bugyim! Kábultan próbáltam visszaemlékezni az előző estére, de nem sikerült. Csak egy olyan furcsa, zavaros érzés támadta mindenünnen az agyamat. Egyre őrjítőbben. A kéj újabb és újabb hullámai. Amikor az az állat a két lábam közé fúrta a fejét, azt a borostás, undorító fejét… de mégis, valahogy hihetetlenül jól csinálta… ahogy megragadott, és belém hatolt… ahogy később hátulról is, a titkos pontocskámat a legtökéletesebben eltalálva… ahogy a végén… Te jó ég, ez a végén ráverte! Nem, ez nem lehet igaz! Te jó isten! És én utána lenyalogattam! Nem, ezt csak álmodtam! Megtapogattam az arcomat, és tényleg olyan furcsa tapintása volt…

Kikászálódtam a kocsiból, összehúztam a kabátomat, és elrohantam a lift felé. Jaj, Istenem, ugye nincs senki még az irodában! Ja, te jó ég, és fél kilenckor jönnek az eTedxesek! Mi a fenét csináljak? Jaj, Istenem, a rendőrség! Nem, az halasztódhat! Első a munka! De a ruhám! Az agyam irgalmatlanul gyorsan zakatolt – de hisz erről vagyok híres! – és megtaláltam a megoldást. Szólok az Ildinek, hogy hozzon el otthonról egy másik ruhát is, nagyjából egy méretűek vagyunk. Addig és valahogy rendbe szedem magam, és senki nem fog észrevenni semmit. Még Áron sem! Berohantam a mosdóba, és kétségbeesetten próbáltam lemosni az arcomról ezt az istenverte kulimázt! Lehuppantam az irodámba, a kedvenc fotelembe, amit még anno közösen vettünk az Áronnal. Valahonnan az egyik fiók mélyéről előkotortam egy cigarettát, amiről ugyan rég leszoktam, de most megnyugtatott… Végre egy csöppnyi békesség… Csing! A liftajtó hangjára majdnem átugrottam az asztalon. Te jó Isten! Megint éreztem, hogy a még mindig meztelen hátamon feláll a szőr. A kabátomat még szorosabbra húztam. De csak Ildi volt, meg az iroda többi korai fecskéi. Hál Istennek, végre! Közben szétnéztem az asztalon. Egy nagy mappa feküdt rajta, eTedx felirattal, meg a Kálmánka memoranduma. Nem érdekel, ma beszélek az Áronnal, hogy ki kell rúgnunk! Azért elolvastam.

„Kedves Anna!

Alapvetően éjszaka 1-kor értem haza, és tudod, nagyon elegem van belőled! Állandóan ugráltatsz, pedig csak egy piszlicsáré kis kereskedelmi diplomád van, amit úgy szereztél, hogy végigkefélted a fősulit! Én nem azért végeztem el a Műegyetemet, hogy a kis titkárod legyek, érted? Tudod mit, felmondok! Azért ne félj, az Áron nálam jobban tudja, mi a dürgés. Nemsokára te is jössz utánam! Itt az Istenverte eTedxed, légy vele boldog!

Hende Kálmán úr”

A kis felfuvalkodott hörcsög. Nem is érdekel. Kinyitottam a mappát. És éreztem, megáll a szívverésem. A fekete bugyim volt benne, alatta lefénymásolva 200 példányban.