Észek -Korea. Körutazás a falanszterek földjén.

1984, igen forró nyarának július közepén indultunk kis 13 fős csoportunkkal a kimerítő 22 napos körútra. Idegenvezetőnk: Ili, érzékeny idegzet 27 éves törékeny leányzó volt, akinek még nem volt kellő tapasztalata egy ilyen viszontagságos út átvészeléséhez. Szobatársam: K. Gyula, egy ötvennyolc éves agglegény, aki nyolc dioptriás szemüvege ellenére kitűnő látással, de hatalmas nagyothallással rendelkezett. Ezek tudatában két fényképezőgépet kezelt, s kis magnóra rögzítette az idegenvezető szavait. Szóval, Gyula amolyan bogaras öreglegénynek, olyan Paganel Jakabnak tűnt mellettünk.

El kell mondanom erről a szobatársságról, hogy ez olyan, mint egy rövidlejáratú házasság. Az ember 15-20 nap alatt tapasztalja ki a másik rigolyáit, lejátszódnak a féltékenységi, az összeveszési, az összezártságból adódó mindenféle jelenetek. Bár én, ha lehet, mindig külön szobát kérek, azonban be kell látnom, hogy ez a szobatársi viszony bizonyos biztonságot ad.

Összemelegedve nyolc dioptriás barátommal, felültünk a moszkvai gépre. Moszkvában a szokással ellentétben nem Osztankinóra vittek bennünket tranzitálni, hanem az előkelő Moszkva szállóban kaptunk helyet a Vörös tér mellett. Július közepe lévén, a szobában legalább ötven fokos hőség uralkodott. Sem légkondicionálás nem volt, sem ventillátor. Így a hatalmas hőségtől elgyötörve, teljesen meztelenül, lepedővel letakarva, a hidegnek tűnő parkettán próbáltunk meg aludni. Hajnalban felébredve megborotválkoztam, letusoltam, és egyedül, felszabadultan indultam az annyiszor látott Vörös térre, felfedező körútra.

Kilépve a szállodából mélyen szívtam be a hajnali friss levegőt. Az utcák kihaltak voltak. A Sándor-kert felé haladva egyszerre kis csoport utcaseprőre lettem figyelmes. Azt nem értettem, minek van mindegyikük nyakában tábla, különböző feliratokkal. Vezetőjük – látva elképedésemet – megmagyarázta, hogy ezek az emberek, közte nők is, igen komoly beosztásban lealacsonyodottan viselkedtek: előző nap berúgtak, s nyilvános helyen méltatlanul viselkedtek. Így büntetik őket, hogy nyakukban táblával, melyen nevük és beosztásuk szerepel, egész nap a moszkvai utcákat kell söpörniük.

Elhagyva a különös csoportot szembe találtam magamat a több kilométeres hosszú Sándor-kert kerítése mellett napok óta sorban álló, kofferüket fejpárnául használó, fekvő vidékiek tömegével, akik Lenint látni jöttek a fővárosba. Belőlük áll a nappal végtelen sorokban kígyózó tömeg a Mauzóleum előtt. A tér felé igyekezve balról a GUM és ZUM hatalmas épületei mellett haladtam el, majd beérve a térre a vigyázz-menetet gyakorló gárdistákat láttam. A statisztéria pedig a tér tisztára seprésével, a korlátok elhelyezésével volt elfoglalva. Reggel 5-6 óra között folyik a tér takarítása s berendezése. Hatkor nyit a Mauzóleum.

Elsétálva a Mauzóleum előtt sorra vettem a Mauzóleum falába épített hősök és híres emberek névtábláit, reliefjeit. A mauzóleumi szemlélődés után, átvágva a téren, a cár harangját, a hagymakupolás székesegyházat, a cári templomot, a kongresszusi palotát vettem szemügyre. Istenien festettek a kupolák a felkelő nap szikrázó sugárözönében. Aztán kijutva a Kreml kapuján, a Moszkva folyó partjára értem. A Kreml hatalmas, végtelen hosszúnak tűnő vörös várfalai, a folyó kékje és a parkok madárcsicsergése megható, lenyűgöző és felemelő volt számomra. Ne feledjük el, ekkor már 84-et írtunk, a szovjet birodalom csillaga magasan ragyogott, és a belém oltott kommunista eszmék megingathatatlanul éltek. Moszkva volt a világ közepe számomra. Mivel oroszul elég tűrhetően beszélek, így nem okozott gondot a kommunikáció sem.
Ez volt az idő, amikor még Moszkvában teli voltak az üzletek, s viszonylagos megelégedett jólét uralkodott a nép körében. Sétámról visszatérve pazarul megreggeliztünk a szálloda éttermében. Feledhetetlenek az orosz konyha ízei. Reggelire svédasztal volt. Számtalanféle halsaláta, ráksaláta, füstölt hering, kaviár, sajtok és szalámifélék. Mondani sem kell, hogy jóllakottan indultunk a Seremetyevói repülőtérre. Igen kimerítő, 19 órás út állt előttünk. Egyenesen, megállás nélkül repültünk Észak-Korea fővárosába: Phenjanba.

Phenjan

Phenjanba érve a reptérről légkondicionált japán buszon szállítottak bennünket szállodánkba. A város felé haladva feltűntek a tisztaság, rendezettség, hatalmas gyepes területek, parkok, virágok és erdők. Messziről nézve Phenjan olyan, mintha sok óbudai vagy gazdagréti lakótelep épült volna egybe: tíz és tizenöt emeletes toronyházakból, szalagházakból és terecskékből.

Szállodánk a főváros központi sugárútjára épült hatalmas, húszemeletes panelház. Kívül szürke – belül szürke. Megérkezve, az első emeleti társalgóban helyezkedtünk el, s a toalett elvégzése után vacsorához készültünk. A más szállodákban dívó szokással ellentétben nem a szobák elosztása, a szobakulcsok kiosztása és a bőröndök átvétele volt az első lépés. Itt fordítva történtek a dolgok. Ugyanis amíg mi vacsoráztunk, addig a rend éber őrei átvizsgálták poggyászainkat, s kipróbálták, hogy a poloskák működnek-e leendő szobáinkban. Ugyanis akkor még élt a kémhisztéria szindróma: minden külföldi automatikusan kém, s azért jött Koreába, hogy ellesve a CSUCSE (önerőre történő támaszkodás) elv lényegét, kilopja a tapasztalatokat az országból.

Szóval, ott tartottam, hogy körbeültük a negyven centiméter magas asztalkákat, s kinyújtott lábunkat bepréselve az asztal lapja alá, mintegy kalodába zárva, vártuk a levesosztást. Ugyanis, ha valaki megpróbálna kiszökni, akkor az egész társaságra ráborítaná a levest, mivel a kalodából csak úgy volt szabadulás, ha az étkezés befejeződött, s leszedve az asztalt a személyzet felemelte rólunk, és így szabadultunk ki. Igen ám, de ekkorra már izületeink teljesen elgémberedtek, s a felállás nehezen ment. Nyolc napig álltuk ki ezt a tortúrát nap, mint nap.

Kihozzák a levest: Tündérleves – mondja idegenvezetőnk. Ezt a mi tiszteletünkre adják: van benne mindenféle gerze-mőrze. Valóban a mi húslevesünkre hasonlít legjobban. Megpróbáljuk kimerni sajkához hasonló fakanalainkkal a levest, s már-már jóízű szürcsölésbe kezdtünk, amikor mintegy vezényszóra kialszanak a lámpák! Kezdtünk pánikba esni, s a hosszan tartó sötétségből igyekeztünk volna kiszabadulni, de a kaloda nem engedett. Viszontagságunkra az imbolygó gyertyával előjövő felszolgáló megnyugtatott bennünket, hogy semmi gond: a szokásos elsötétítési riadó van. Kb. két óra hosszat nem lesz villany.

– És a liftek sem járnak? – kérdeztük elhűlve.
– Persze, hogy nem járnak! – jött a válasz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Na, akkor már nem is esett olyan jól az a tündérleves. Inkább éreztük feketelevesnek. A félhomályban, úgy ahogy belapátoltuk a többi fogást, majd az előtérben gubbaszkodva a liftre vártunk. Közben gyertyafénynél kitöltöttük a bejelentőlapokat, majd mindenki megkapta a szobakulcsát. Másfél óra múlva jött a villany, és feljuthattunk tizedik emeleti lakosztályunkba.
A szoba igen puritánul volt berendezve: egy fonott asztal, két fonott, támlátlan szék, két összetekert gyékény: a tatami. A falon kolhozdoboz, vele szemközti falon egy Nagy Vezért ábrázoló hatalmas arckép, vele szemben a Kedves Vezetőt ábrázoló másik nagy kép. Fürdőszoba helyett zuhanyzófülke.

– Te Gyula, nem valami motel ez? – kérdeztem sűrűn pislogó szobatársamat, mire ő, bizonytalanul válaszolt:
– Bogukám, én azt hiszem, hogy túlélőtáborba kerültünk.
– Hát, ami azt illeti, nem kényeztetnek el bennünket, az biztos. Minden összkomfort a kolhozdoboz. – jegyeztem meg, mire Gyula megkontrázott.
– És a két vezér arcképe! Ne felejtsük el, hogy Isten szeme mindent lát!
– Ne politizáljunk, Gyulám! Tudod mit mondott az idegenvezető!
– Ugyan, ne marháskodj Bogukám, ezt beveszed?
– Mit, hát nem azt mondta, hogy semmiről ne beszéljünk, mert lehallgatnak bennünket, s aztán kiutasítanak, ha sértegetjük őket!
– Hát, sértegetni, azt nem, de hát a véleményét csak elmondhatja az ember egymás között, Bogi?
– Majd otthon, haver! – zártam rövidre a kört, és kipakolva lefekvéshez készülődtünk.

A lefekvés szertartása a következőkép játszódott le nap, mint nap. Lefekvés előtt Gyula megivott két duplát, majd bevett két Dopegitet, a vérnyomására, három valeriánát álmatlanság ellen, és az egyetlen pohárba vizet engedve bele tette a szájából kivett protézisét. Aztán hanyatt vágta magát, és két órát olvasott. Ez mondjuk el is ment, volna, mert én is szerettem olvasni, csakhogy én meg estére az elfogyasztott tetemes mennyiségű kígyópálinkától úgy elérzékenyültem, hogy pillanatok alatt álomba merültem. Hanem, amikor Gyula megunva az olvasást elaludt, és valami iszonyatos módon, mint egy sípoló gőzkalapács elkezdett horkolni, akkorra felébredtem szendergésemből, és az istennek sem tudtam visszaaludni. Így aztán kiköltöztem, azaz kihúztam tatamimat az erkélyre, s az erkélyajtót betéve kizártam szobatársam sipító horkolását az életemből.

Reggel én ébredtem előbb. Fél öt felé már zuhanyoztam, WC-n voltam, majd fogmosás, borotválkozás. Gyula hét óra felé ébredt mindig. Megfőzte a kávét, én kitöltöttem a két decis pohárnyi kígyópálinkát, s így előkészítve magunkat mindketten bevettük a napi Dopegit és Vasalgin adagunkat, lévén mindketten magas vérnyomásban szenvedőek. Aztán Gyula beült a WC-re, s háromnegyedórát kotlott. Mikor kijött, soha nem állhattam meg, hogy ne csipkedjem:
– Sikerült? – kérdeztem részvéttel a hangomban.
– Á, dehogy! – legyintett legtöbbször, s általában reggeli után, mikor már mindenki a buszban volt, rohant vissza a rátörő szükséget elvégezni. Ez az úgynevezett úti stressz! Ettől függetlenül s mindezeket leszámítva, elég jól el voltunk egymással, s bár világnézetünk homlokegyenest ellenkezett, tűrhető vita-partikat tartottunk esténként lefekvés után.

Reggel a hallban megjelent egy ötvenéves forma úriember, s tiszta magyarsággal bemutatkozott:
– Szervusztok, O vagyok, én leszek az idegenvezetőtök. – a döbbenettől fennakadtak a szemeink:– ez nem igaz! Hát már magyarul sem beszélhetünk ezután bizalmasan, hiszen ez mindent megért. Aztán megjelent egy huszonéves, mint később kiderült, 22 éves csinos fiatalember, és németül, oroszul, angolul bemutatkozott: Jan. vagyok.
– Kedves útitársak! – szólalt meg idegenvezetőnk, Ilona. – O elvtárs lesz az idegenvezetőnk. O 17 évig élt Magyarországon, állattenyésztő. Inszeminátor volt Bábolnán.

– Mi volt, kérem? – szólalt meg Mancika, bűbájos útitársunk, aki tánc- és illemtanárként még mindig aktívan keresi kenyerét, de már akkor is a hatvanas éveiben járt.
– Inszeminátor – ismételte meg az idegenvezető ingerülten, úgy látszik nem volt ínyére a kérdés feszegetése.
– Inszeminátor, az kérem, mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó egyén – válaszolta Gyula műveltségét fitogtatva.
– Nem értem, mi? – kérdezte Mancika újfent, mire a gonosz kisördög kibújt belőlem, és beszóltam:
– Amolyan lófaszigazgató, Mancika! – na, ebből lett aztán hadd el hadd. Mindenki dőlt a kacagástól, csak O komorodott el, és láttam, hogy titokban máris kiosztott nekem egy fekete pontot funkciójának ilyetén degradálásáért.

– Jan. pedig a kísérőnk – fejezte be a bemutatást Ilona, s buszra terelt bennünket. A busz körbevitt minket Phenjanon. Phenjan, a monotónia megtestesülése, mint egy szabályos játékkocka város. Mondhatnám úgyis, rendezett egyhangúságok ismétlése. Amíg folyt ez a körutazás, az alatt O elmondta dióhéjban Korea történetét. Természetesen kiemelve Kim Ír Szem érdemeit. Elmondta, hogy milyen hatalmas ország volt régen Korea, s az amerikai imperialisták lerombolták, s teljesen a nulláról indulva mit értek el. Röpködtek a százalékok, tonnák, kilométerek s a sok munkaverseny, felajánlás, satöbbi. A dicshimnuszok végeztével megkérdezte O, hogy értünk-e mindent, nem kell-e újra megismételni valamit. Mi elcsigázva a hallgatás burkába takaróztunk, aminek az lett a vége, hogy egyszer O kitört emiatt.

– Minek jönnek ide, ha nem érdekli magukat semmi? Nem igaz, hogy nincs kérdésük!
– De van – szólalt meg egyik útitársunk –, mutasson egy olyan helyet, ahol nem járt a szeretett vezér, és egy olyan építményt, létesítményt, ami nem O útmutatója alapján készült.
O megdermedt, torkán akadt a szó ekkora pimaszság hallatán, s így válaszolt, azaz nem válaszolt.
– Ilyen provokációnak nem dőlök be! Csodálkozom, hogy a tanár elvtárs ilyet kérdez! Hogy bízhatták önre diákok százait? Ilyen emberre, aki kételkedik?
– Miért, maga szerint mit kellene tennem O elvtárs? – kérdezte Imre bácsi, kitűnő nevelő tanár útitársunk megdöbbenve.
– Vakon hinni!

– Úgy gondolja, hogy higgyem el mindet, amit ön most nekem bemagyaráz?
– Természetesen, hiszen amit én mondok az a hivatalos verzió. Minden idegenvezető ezt mondja, ez az előírás – világosított fel O.
– Ja, az, más, akkor, ha muszáj, elhiszem – motyogta Imre bácsi. O diadalittasan mosolygott, s atyáskodva megveregette Imre bácsi hátát.
– Nincs semmi harag, elvégre testvérnép vagyunk, s ugye a testvérek közt is vannak néha nézeteltérések. Sebaj, sebaj...

A városnézés után ebéd következett. Újra beszorítottuk magunkat a kalodába, s megkezdődött az evőpálcikával való tortúra. A levest még csak, úgy ahogy kikanalaztuk a csajkaszerű valamivel. De a második fogáshoz, ami nyershal darabokból, rizsből és csirkezúzából állt, már hurkapálcikaszerű evőpálcákat kaptunk. Ha nem is azonnalra, de meg tanultunk a pálcikákkal enni. Az étel azonban európai embernek ehetetlen volt. A sótlan nyers hal, tengeri uborka, rája, csirkezúza szörnyű volt. Ha nem lettek volna a szószok, és ha nem fogyasztottunk volna az étterem főhelyén lévő csapra ütött kígyópálinkát, akkor biztosan gyomorrontás lett volna a vége. A kígyópálinka üveghordóban helyezkedett el, s vagy egy karvastagnyi kígyó, vagy több kicsi helyezkedett el benne. Gusztustalan látvány volt, de kénytelenek voltunk fogyasztani, mert ezt a lelki sivárságot csak bódultan bírtuk elviselni.

Este cirkuszba vittek bennünket. Ugyanis az volt vendéglátóink mottója, hogy annyi programot készítettek, amitől holt hulla fáradtak leszünk, s nincs erőnk kimenni a városba a néppel kommunikálni. Bevallom férfiasan hússzor elbóbiskoltam a cirkusz alatt. Este megismétlődött a szokásos erkélyjelenet. Gyula benn horkolt, én kinn aludtam.

Másnap a kultúra házát látogattuk meg. Bár O úr ismételten felhívta a figyelmünket, hogy itt ebben az országban minden önerőből készült, meglepődve tapasztaltuk, hogy a valóban modern, több ezer embert kiszolgáló nyelvi labor csupa japán gépet használ. A klímaberendezés japán, az ipari tv-k japánok, a csodálatosan gépesített könyvkikereső kis könyvszállító kocsikat mozgató berendezés japán, nem illett tamáskodni. Magunkban befelé mosolyogva hallgattuk O tirádáit. Aztán jött a döbbenet, ami úgy mellbevágott, mint egy lórúgás.

– Most pedig átmegyünk a Nemzeti Könyvtárba – mondta O, és egy csupa márványtömb emeletes épületbe kalauzolt bennünket. Nem akartam hinni a szememnek! Az összes teremben, ameddig a szem ellát: Kim Ír Szem és Kim Dzsong Il könyvek. Az egyik teremben koreaiul, a másikban más-más nyelven...
– Nem, ez nem lehet igaz! – dühöngtem, és a személyi kultusz csimborasszójaként viszolyogni kezdtem a szisztémától. - Hogy meri egy porszem, egy ember ráerőszakolni magát egy népre! Undorító pimaszság!

Nem állhattam meg szó nélkül, mikor O tirádáit zengte, hogy meg nem kérdezzem.
– O elvtárs, Koreában más író nincs a két vezéren kívül?
– De van, miért ne volna – mondta O felszabadult mosollyal. Jöjjenek, mutatok más írókat is! – invitált egy oldalsóterembe. Itt aztán a Kim-éket dicsőítő irományok sorfala közt vonulhattunk. Újból megszólaltam:
– O elvtárs, mutassál valami szerelmi lírát vagy kalandos történetet!
– Ó, az nem megy, az most pillanatnyilag nincs. Most ezt kell a népnek beadni!
– S beveszik? – kérdezte Mancika döbbenten, hatalmasra kerekedett szemeket meresztve.
– Természetesen! –mondta O.
– Eszi, nem eszi, nem kap mást – dünnyögte szobatársam, Gyula.

– Helyesbítek: ha nem veszi be, nem eszik – jelentette ki O, megfeledkezve egy pillanatra magáról, de máris korrigált. – Elvtársak, itt a nép még a tanulás fokán áll. Először tisztában kell lenniük a CSUCSE-mozgalommal, a vezéreikkel, s majd aztán jöhet a többi.
– És a szerelem? Mi van a szerelemmel? – kérdezte Sárika óvónő útitársunk.
– A szerelem mindenkibe be van plántálva. Mindenki csak egyet szerethet: Őt, a nagy vezért, ez nem is lehet vita tárgya.
– De úgy értem, hogy szerelmeskedés, udvarlás, meg ilyesmi: virágcsokor?
– na, ne merengjünk el, elvtársnő! Nem szeretnék itt most szemináriumot tartani, de a mi népünk lelke tiszta. Hála szeretett vezérünk útmutatásainak, kigyomláltuk fiataljaink lelkéből a szexualitás vad hajtásait. Nincs farmer, nincs diszkó, meg etyepetye.
– De ha nincs udvarlás, nincs ismerkedés, akkor hogy van a házassággal? – kérdeztem rá most már én is.

– Ejnye, feltaláló úr, de kíváncsiak vagyunk! – rótt meg O. – Hát nézze, nálunk, az üzemekben, a társadalmi munka és oktatás közben ugye megismerkednek egymással a fiatalok. Aztán a szimpátia alapján eldöntik, hogy együtt szeretnének élni. Felajánlanak az államnak két-három gyereket, összeházasodnak, kapnak egy kis lakást. Két tatamit nászajándékul az államtól, és megkezdődhet az utódok nemzése a nagyvezérnek és a hazának.

– De otthon a lakásban azért elengedhetik magukat?
– Hova gondol, Bogumil úr! A vezér szeme mindent lát.
– Úristen, akkor hogy lesz ebből gyerek?
– Na, azért valahogy lámpaoltás után, amikor összetolják a két tatamit. Na, akkor megengedett a szerelem, de csak utódnemzés céljából! – világosított fel O. Így vitatkozva és O által meggyőzetve hagytuk el a Kultúra palotáját. Ezután megtekintettük a világ legmagasabb (32 m) Kim Ir Szem- szobrát. Megható látvány volt, amint egyenruhába öltözött kis koreaiak csapata szedte a gyomot és a kavicsokat, a szobrot övező parkból. Itt mondta el azt is O, hogy a munka után minden napra be van osztva a lépcsőházból két-három család a park gondozására, és a szemét összegyűjtésére a környezetében.

Hazatérve, a szállodába ebéd: kaloda, nyers hal, hernyók, gumók, csírák. Délután egy botanikai park megtekintése. Itt ért egy-két kellemetlen meglepetés. Először is az, hogy gyógynövényes létemre el akartam merülni a sok látnivalóban. Ez nem ment, mert amint lemaradtam, mindjárt ott állt mögöttem Jan., na mondom, megleckéztetem, s minthogy amúgy is rám jött a szükség, jól lemaradva, kigombolva a sliccemet elkezdtem a kisdolgozást. Jan. természetesen ott állt, és kerekre nyílt szemekkel nézte ténykedésemet. Mondom neki oroszul:

– Mi a fenét ólálkodsz körülöttem, csak nem vagy buzi?
– Nem – ingatta fejét –, én szeretem fiúkat nézni...
– Akkor most buzi vagy, pedofil vagy – kérdeztem.
– Jan. szeret nézni, figyelni! – magyarázkodott. Na ezzel nem lettem okosabb, most feltettem neki a költői kérdést.

– Idefigyelj, Jan.! Azt mondd meg nekem, minek nektek olyan botanikus kert, ahol csak a ti növényeitek vannak?
– Minek, hát hogy tudjuk!
– De hiszen a világon mindenütt azért vannak a botanikus kertek, hogy lássák más népek növényeit – kontráztam.– Ej, nem jól mondod: nálunk azt kell ismerni, ami itthon van. A többi nem érdekes számunkra.
– Miért?
– Mert mi soha nem hagyhatjuk el a hazánkat. Akkor meg minek tudni, mi van másutt?

– Na, ebben igazad van! – hagytam abba az érdeklődést, és elindultunk a többiek után. Este mozi. Természetesen a nagyvezér életéről és a nagy háborúról. Dög unalom. Vacsora kalodában, lefekvés után tatami erkélyre ki, alvás. Egyik nap elvitt bennünket O a nagy CSUCSE-emlékműhöz. Itt egy kiállítást láthattunk az eszméről, a tagországok felsorolását és címereit tekintettük meg, majd felmentünk lifttel a torony tetejébe, ami kilátó is egyben.

Itt megint egy affér történt O és közöttünk. Mivel esett az eső, nem akartunk a tetőn álldogálva szemináriumot hallgatni, és bementünk a büfébe. O mellett nem maradt más, csak Jan. O utánunk jött, és éktelen haragra gerjedve megint kiosztott bennünket, hogy minek jövünk ide, ha nem érdekel bennünket az ország. Mi leszegett fejjel dörmögtük, hogy az ország még csak érdekelne bennünket, de nincs humorunk szakadó esőben a nagyvezérről tirádákat hallgatni. O megdöbbent ettől, majd magába szállva elcsendesedett. Úgy néz ki, mára alábbhagyott az agitációval.

Nagyon jó eset volt a vidám park és állatkert meglátogatása. A harmincöt fokos meleg ellenére O és Jan. fekete öltönyben és nyakkendőben kísért bennünket, míg mi rövid ujjú ingben és rövid-nadrágban flangáltunk. Az állatkert dög unalom. A pandák is az óljuk mélyén hűsöltek, s kipiszkálni sem lehetett őket. A vidám park teljesen modern: japán felszerelés. Volt minden, csak mi, felnőttek nem tudtuk igazán értékelni. O kiosztott egy csomó ingyenjegyet. Hogy mentsük a becsületet, mi ketten szobatársammal, a nyolc dioptriás Gyulával, akivel mindketten magas vérnyomásban szenvedünk, felvállaltuk a centrifugában való szereplést. Ez úgy megy, hogy az ülésre szíjaznak bennünket, és iszonyú sebességgel elindul a pályán az ülés. Két hurkot formál, imitálva az űrutazást, s úgy felgyorsul, hogy úgy éreztük, kitépi az agyunkat, a szemünket. Megszabadulva, kétszázötvenes vérnyomással, falfehéren estünk ki a járműből. Rossz tréfa volt. Ezzel ért véget phenjani kirándulásunk. Másnap elutaztunk a tengerpartra: Vonszanba nyaralni.

Vonszan

A nyaralás három napján végig esett az eső. Leírhatatlan volt a bosszúságunk ezért. Nekem meg főleg az, tette be a kaput, hogy az eső miatt nem húzhattam ki a tatamimat az erkélyre, így el kellett viselnem gőzkalapács hangú horkoló szobatársam éjszakai sípolását.

Azért nappal sem unatkoztunk. O és Jan. gondoskodott politikai továbbképzésünkről. A szálloda klubtermében ásatag filmeket vetítettek naponta a számunkra, s szabályszerű politikai oktatásban is részesült az, akit el tudtak csípni. Ugyanis a naponta több hullámban eleredő monszuneső nem tette lehetővé a tengerparton való huzamosabb tartózkodást. Így az érzékenyebb útitársak a szállodában ődöngtek, s könnyű prédájává váltak a mohó kultúrosoknak. Nem úgy mi.

Sokdioptriás, sípoló szobatársamat karonfogva, fényképezőgépekkel felszerelkezve elindultunk a kis part-menti település felfedezésére. Először csak a két utcából álló házcsoport utcáit róttuk szemlélődve. Majd, amikor már megszokták jelenlétünket, meg-megálltunk egy-egy ház, üzletecske előtt, s először ugye a kíváncsiságukat legyőzni nem tudó gyerkőcökkel kezdtünk el barátkozni.
Aztán már a harmadik napon a felnőttek is ránk mosolyogtak, és félő, lesütött szemekkel közelünkbe somfordáltak. Meglepett az emberek szemében ülő tompa fény, a rezignált, kiszámított szögletes mozgás. Olyanok voltak, mint a falanszter emberek. A férfiak kék és fekete, fél-lábszárig érő klott-gatyát viseltek, míg felül egy galabija szerű fehér gyolcsing féleséget. A nők szintén kék vagy fekete szoknyát, fehér blúzt. Oroszul természetesen minden fiatalabb ember és gyerek tudott, hiszen kötelező számukra. Így oroszul társalogtunk velük. Íme, amit megtudtam még tőlük.

Szerelem-házasság

Náluk már óvodás korban megvalósul a falanszter szellemben való nevelés. A picik kis egyenruhákat kapnak, így nincs különbség közöttük. Mindenki egyaránt szürke egér. Csak egy valaki világít fölöttük: O, a Nagyvezér. A gyerekek megtanulják a kollektív lét normáit, megtanulnak a szűk határok között mozogni. Központi ellátásban kapják évente a nekik járó ruha-, cipőutalványt, az erre kijelölt boltokban átvehetik a szülők számukra. Étkezésükről központilag gondoskodnak.

Amikorra iskolába kerülnek, már mindannyian tisztában vannak a kollektivitás elveivel, s kezdik a gyakorlatban is megvalósítani. Így, ami a közösségé, az, az enyém is, nekem viszont nincs semmim, mert én is a közösségé és a közösségért vagyok. Iskolában minden korosztály más egyenruhában van. A kicsiknek negyedikig kék rövidnadrág, fehér, rövid ujjú ing és sildes kék sapka. Itt, megkülönböztetésül, a lányok piros blúzban vannak némelyik iskolában. Tíz évtől tizennégyig hosszúnadrág, a lányoknak térden alul érő kék zsávolyszoknya, fehér blúz, nyakkendő és hajmasni dukál. A nyakkendő és a hajmasni színeváltozása jelenti a divatozást, s a különböző iskolás csoportokhoz való tartozást.

Középiskolásban már a szerelés kiegészül zakóval és kosztümkabáttal is. Iskolatáska, egyentáska. Úgyszintén a füzetek és könyvek is azonosak: mind egy helyen készülnek, és a központi elosztóból kapják őket. A diákok kötelesek legjobb tudásuk szerint tanulni, és maximumot nyújtani, hogy később az állam fontos csavarjaiként az államkapitalizmus szorgos hangyáinak szerepét el tudják játszani.

És itt jutunk el a szerelemig. A gyerekekkel a nemiségről és az azzal együtt járó szerelemről abszolút nem beszélnek: tabu. Csak természetesen szigorúan a szaporodás, a fajfenntartás mechanizmusa szerepel a felvilágosításban. Kéjvágy kielégítésről, érzelmi túltengésről szó sem lehet. Büntetendő cselekmény a kéz a kézben való sétálás, még jegyeseknek is. Tilos a csók, nyilvánosan meg pláne: büntetendő. Így aztán nincs szerelmes dalirodalom, dalok és versek, szépirodalom. Erről egyszerűen a nagy népi prüdériában nem lehet beszélni, de mégúgysem cselekedni.

– Hát, ha a szerelem ennyire tabu, akkor igen csak sivár a fiatalok lelki és testi élete? – mondom ingatag kétkedéssel. Az egyik fiatal férfi kisegített.
– Tudod, az úgy van minálunk, hogy csak barátság lehetséges. Így aztán fiú fiúval, lány lánnyal barátkozik. Fiú-lány barátságot nem ismer a rendszer.
– S mégis, hogy beszélitek ki a rügyező szerelmi sejtéseket, a másik nem iránti vonzalom ébredését?
– Hát, egymással.
– És a tapasztalatokat miként szerzitek a szerelmi játékhoz?
– Egymástól – mondta elpirulva, és mély hallgatásba burkolózott.

– Aha, értem – dünnyögtem, s nem feszegettem tovább a kérdést.
– Amikor az ember már munkába áll, akkor az a dolga, hogy maximális erőbedobással profitot termeljen az államnak, s gazdagítsa a társadalmat. A javakból neki is jut.
– S nem gyűjtötök, takarékbetétkönyvetek sincs?
– Nincs. Minek az.
– De, hát hová teszitek a megmaradt pénzeteket?
– Ó, tudod az nálunk úgy van, hogy a dolgozók a fizetésük kétharmadát rögtön felajánlják az államnak. Így a minimális létfenntartásra vesznek fel pénzt.

– És ha megkívánnak valami extrát, luxuscikket? Mi van olyankor?
– Nézd: nálunk nincs extra, luxus. Viszont, ha valakinek egy rádióra, kerékpárra, mosógépre vagy más háztartási gépre, esetleg tv-re, videóra lenne szüksége, akkor azt bejelenti az Üzemi Bizottságnak. Aztán a havonta ülésező bizottság eldönti az illető munkája és erkölcsi állapota alapján, hogy érdemes-e az iparcikkre. És ha érdemes, akkor egy bizonyos idő után, majd valamikor megkapja a kiutalást.
– De hogy veszi meg? – no, ez az. A kiutalás nem ingyenes. Össze kell rá gyűjteni a pénzt.
– De hát kétharmadát leadja az államnak, akkor hogyan gyűlik össze?
– Összegyűlik, ne aggódj! A család összeadja.
– Hát ez iszonyú – dünnyögtem bosszúsan. – S hogy van a házassággal? Megismerkedsz egy lánnyal, vagy kijelöli az állam a párokat?

– Nem, nem. A párválasztás a szülők dolga. Házasságközvetítők hozzák össze a párokat. Természetesen lehet súgni nekik, ha a kölcsönös szimpátia kialakul.
– Rendben, megvannak a párok. Jön a lakodalom.
– Hová gondolsz! Sima esküvő. Összeadnak bennünket az elöljáróságon és ennyi.
– De utána csak van valami lakodalomféle? – feszengtem tovább.
– Van családi vacsora.
– És aztán, nászajándékok, nászéjszaka, nászút?
– Semmi. Kapunk két tatamit és egy kamrát, amit a szülők hálófülkéjéből rekesztenek le.

– S utána?
– Amint jön a gyerek, lehet igényelni egy cellát valamelyik panellakásban.
– Mekkora egy ilyen cella?
– Húsz négyzetmétertől harmincig.
– Nem valami nagy!
– Elég az. Két tatami, egy asztalka, négy ülőpárna, egy ruhásláda vígan elfér benne.
– S ennyi elég?
– Nézzed, az ember nappal rabittyol, fizikailag leterhelt. Utána szeminárium, társadalmi munka. Hazajön, belapátolja a kosztot, aztán elvackolás, és ledöglik. Másnap friss erő kell az államgépezet kiszolgálására.

– S a gyerekekkel való foglalkozás?
– Ó, az nem gond. Hét közben az óvodákban, iskolákban vannak, csak vasárnap mienk a gyerek. Vasárnap kirándulunk, ismerkedünk a gyerekeinkkel...
– Csuda izgalmas lehet! – ámultam nagy szemeket meresztve.
– Igen, mert hetente egyszer látjuk a gyerekeket, s mindig nagy izgalommal történik az ismerkedés... Így legalább nem unjuk meg egymást.
– Hát ez igaz.
– Mondd meg őszintén, nem unalmas az életetek?
– Már miért lenne az?

– Hát, nekem olyan egyhangúnak tűnik. Sehol egy kocsma, szórakozóhely, nincs társasági élet. Nem ciki ez?
– Nekünk nem hiányzik.
– Miért?
– Nézzed! Amit nem ismer az ember, amiről nem tud, amit nem kóstolt, azt nem igényli: az, számára nincs, nem létezik.
– Ez igaz.

– Nézd, jól megvagyunk. Kívülről fújjuk a pártéletet, a marxizmust, ismerjük a nagy és szeretett vezér minden percét, tettét, mi kell még több?
– Azt értem, hogy a testetek az államé, de a lelketek? Hiszen a lelketek sem szabad: telitömték eszmékkel, a nagyvezérhez vagytok bilincselve, irányítja a gondolataitokat.
– Tudod, az a jó, ha nem kell gondolkodni. Az is jó, ha mások gondolkoznak helyettünk. Minek tudni a gondokról, problémákról. Megkapjuk az ételt, éhen nem halunk. Megkapjuk a ruhát, meztelen nem maradunk. Megmondják, mit kell csinálnunk: dolgozunk... Megmondják, merre menjünk, megyünk. Kell ennél több?

– Hát ez nektek elég? Falanszter emberek vagytok: bábuk.
– Egyelőre elég. Nézzed: kék az ég, és ragyog ránk a nap... Tudod, a napot azt nem tudják elvenni tőlünk, az mindenkié. És ez jó... Néha szabadidőnkben kifekszünk a tengerpartra, és hanyatt vágjuk magunkat a homokon. És akkor, hunyorogva bár, de belenézünk a napba, és szemünk résein át eljátszadozunk a fénnyel, a bárányfelhőkkel, és akkor ujjongással telik meg szívünk! Élni jó! Ilyenkor szabadok vagyunk, nincs O és Ok, csak a nagy természet van, és én, a szürke egér... Lelkem ilyenkor az égig ér!

– Ez szép volt! – tapsoltam meg a beszélőt. A körülöttünk ülők némán helyeseltek. Szobatársammal meghatódva tekintettünk szét a körénk gyűlt kisebb tömegen, s a tiszteletünkre felsütő napot üdvözölve kitártuk feléjük karjainkat, s elindultunk az aranyfövennyel borított tengerpart felé.

Ez a három nap elég volt ahhoz, hogy örökre meggyűlöljem az ember lelkét megnyomorító eszmékkel való gúzsbakötését. A totaliáris testi, lelki elnyomorítást, a CSUCSE-eszmét, a lélek rabszolgaságát és a hatalmas személyi kultuszt. Ha néha Koreáról esik szó, akkor mindig beugrik képzeletembe az égig érő Kim Ir Szem szobor és az égbeszökő CSUCSE-emlékmű. Méla undor és viszolygás fog el ilyenkor, s kontrasztként megjelenik lelki szemeim előtt az egyformára dresszírozott, birkanyájként kezelt milliónyi koreai. Gyűlölöm a lélek gúzsba-kötőit, az álmok elrablóit.