„…és még viccelni is tud…” - 4. rész

4. rész
 
Szóval péntek, egy nagyon fárasztó péntek. Talán inkább a pénteken volt a hangsúly, mintsem azon, hogy fárasztó. S legfőbbképpen azon, hogy hétfő óta hány nap telt el. Vicces volt a tény, hogy ellentétben mindenki mással, én egyre kevésbé vártam a napok múlását, azóta a bizonyos fotózás óta.
Nagy sóhaj kíséretében nyúltam el a kanapén. Újra előkotortam a telefonon és ezen a héten már ki tudja hányadjára ellenőriztem a hívás listám és üzeneteim. Nem tudom mit reméltem, hogy varázsütésre majd megjelenik egy nem fogadott hívás vagy egy néhány szavas üzenet Militől?! Az elmúlt napokban voltam izgatott, csalódott, önmarcangoló, feladó és eltökélt is. S mindezt miért? Mert azt feltételeztem, hogy Mili első dolga lesz megkeresni, miután megkapta az Elis által ’kizsarolt’ telefonszámot, úgy, hogy ezzel egy időben szinte rettegtem a gondolattól, hogy megszólal a telefonom. Hogy lehet valamiért egyszerre epekedni és rettegni is tőle?! Valahányszor felelevenítettem az ismerkedésünk estéjét, minden alkalommal a már említett érzés lett úrrá rajtam.
A napok előrehaladtával egyre jobban belevettem magam a munkába, próbálva minden utómunkálatot időben és lehető legjobb minőségben leszállítani. De hát bizony a figyelem eltérő munka is csak addig megoldás, amíg van mit csinálni. Szerda este egy néhány pohár bor után, erőt véve magamon és költözés óta felállított szabályaimon, írtam egy kimerítő, némileg borgőzös emailt, Alex-nek, amiben beszámoltam mindenről, többek között a Milivel töltött este részleteiről is. Ha valahogyan le kellene írnom kettőnk kapcsolatát, akkor az ő definícióját használnám: legjobb barátság a négyzeten. Igen, menthetetlenül kocka, azonban ő volt az, aki kihúzott abból a posványból, amibe néhány hónapja kerültem és amiből egyedül soha nem másztam volna ki, hála az exem kreatív ön és talán inkább engem marcangoló minden ténykedésének. Az egész rémálmot követően, Alex segítségével, gyakorlatilag lecseréltem önmagam és ezzel együtt az életem is. Remélve, hogy egy óceánnyi távolság elég lesz elfelejteni és újrakezdeni. Apró szabályokat állítottam fel, mint például, hogy csak akkor jelentkezem újra, ha sikerült megvetni a lábam, nem gondolok Claudiára, s hogy soha, de soha nem randizom újra egy modellel. És most hol tartok? Rágódom mindazon, amibe Clau miatt kerültem, és frusztrálom magam egy nő miatt, akinek valószínűleg az egyik legjobb barátja egy modell. Remélhetőleg a barátja… Ezen a ponton felugrottam a kanapéról és a fürdő felé vettem az irányt. Nincs értelme itthon ülnöm és rágódnom olyan dolgokon, amiről szinte semmit sem tudok. Szóval akkor egy dolgot tehetek, visszamegyek a Mulherbe. Azt nem tudnám megmondani, mit vártam ettől, de a kíváncsiság, Mili vagy csak az egész zűrzavaros helyzet hajtott afelé, hogy egy hét elteltével, visszatérjek.
Egy rövid kocsikázás és egy kínos, erőltetett az uber sofőrömmel folytatott beszélgetés után, a Mulher előtt várakozók sorában találtam magam. Nem telt sok időbe és máris a pult mellett állva pásztáztam a helye, keresve azt a bizonyos arcot.
 
***
 
A következő néhány óra azzal telt, hogy szürcsölgettem a vörös borom, vagyis inkább boraimat. Egyre kínosabb volt a helyzet. A pult mellett ülve, péntek este, egyedül és minden ismerkedni próbáló hölgyet elküldve, szánalmas látványt nyújthattam. Amikor a szokásos váltás beállt, a táncér elkezdett megtelni és az eddig ismerkedő párosok pedig kezdtek egymásba feledkezni, úgy éreztem magam, mint akinek tovább már nem is nőhet az a bizonyos gombót a gyomrában. Azt nem tudtam megmondani, hogy lezárást, folytatás, vagy valami teljesen mást vártam az estétől, de abban biztos voltam, hogy nem ezt. Határozottan, nem ezt.
A változás akkor következett, amikor kis idő elteltével eldöntöttem, hogy inkább hazaindulok, de ez előtt jót tenne egy mosdó szünet. Ahogy felálltam a pulttól és elindultam a mosdók irányában, a VIP rész felé néztem. Egy lépcső vezetett, az egy fajta belső erkélyként kinéző, korláttal elkülönített rész felé, ami félhold alakban, körül ölelte a táncteret. S bár a villódzó fények és az elfogyasztott bor mennyisége miatt meg kellett erőltetnem a szemem, de felismertem Milit. A hirtelen eluralkodó gyermeki örömöm gyorsan elmúlt, amint megláttam a mellette ülő női alakot. Nem Elis volt és nem tűnt ’barátinak’ az a fajta testtartás, amit felvett az említett vörös hajú, fekete bőr ruhát viselő hölgyemény. Mili egy világos kezeslábast viseld, sötét magassarkúval. Ahogy végig mértem elszorult a torkom. Viccesnek és szánalmasnak is éreztem a tényt, hogy egész héten rá gondoltam, egyszerre vártam és rettegtem attól, hogy megkeres, neki viszont láthatóan sokkal jobb dolga is akadt. Ezen a ponton előjött a mérhetetlenül nagy kishitűségem, a gondolatim mérges hangyabolyra emlékeztető gyorsasággal cikáztam. Úgy éreztem ki kell szellőztetni a fejem. Átküzdve magam a tömegen, az oldalsó dohányzó kijárat felé vettem az irányt. Ha friss levegőt nem is, de egy kis nyugalmat éreztem a klub melletti, elkerített dohányzó sikátorban. Nem foglalkoztam a kint álló tömeggel, az épület falának döntöttem a hátam és a fejem, a hideg levegő jól esően csípte az arcom.
 
-         Ez az este egyre jobb lesz – vetődött mellém egy ismerős hang. Megszakítva a mély sóhajtásom.
 
Kinyitottam a szemem. Elis támasztotta mellettem a klub falát, hatalmas mosollyal fújva ki a füstöt.
 
-         Te mindenhol ott vagy? – kérdeztem, szinte azonnal.
-         Csak, ahol esemény van – kacsintott. – Kérsz egy szálat? – felém nyújtotta a táskájából előhúzott dobozt.
-         Nem, köszönöm! Leszoktam.
-         Te tudod – sóhajtva kifújta a füstöt, majd hanyagul ledobta a még füstölgő csikket és eltaposta.  
-         Bunkó dolog szemetelni – vetettem oda. Talán erősebben is mint kellene.
-         De morcos valaki!? Ezért vannak a takarítók. Tényleg, hol hagytad a szoknyapecér barátnőmet? – kérdezte, a sértődöttség egy csepp jelét sem mutatva.
-         Azt hiszem, éppen hű a nevéhez – amint kimondtam, megbántam a hangomban lévő féltékenységet.
-         Na, ezt egyre érdekesebb! – nevetett. - Tudod – kezdte és miközben finoman a bejárati ajtó felé húzott-, ezt a féltékeny és egy sószórásnyit bunkót Nickyt nem kellene rejtegetned. Gyere, igyunk egyet.
-         Eleget ittam már. Inkább hazafelé venném az irányt – mondtam, bár eredménytelenül. Az ajtó nyílásával kiáradó zene hangereje elnyelte a mondandóm. 
 
A pulthoz közeledve, Milit kerestem, de a kanapé, ahol korábban ültek üres volt. Szinte már kristálytisztán képzeltem el, ahogyan ismétlik azokat a mozdulatokat, amelyeknek egy héttel korábban még én is a részese voltam.
 
-         Azért ennyire ne zuhanj magadba, mindjárt előkerítem. De előtte ezt idd meg – tolt elém egy tequilát. Majd gyorsan lehúzta a sajátját.
 
Lemondóan sóhajtottam. Igazából nincs értelme előkeríteni Milit, hacsak nem szeretné még „megforgatni bennem a kést”. Bár lehet, hogy pont ezt élvezi. Furcsa érzés volt vele lenni, kiszámíthatatlanság sugárzott belőle, de rossz indulat nem. Pedig, ha valakinek, hát nekem voltak negatív előítéleteim a modellekkel kapcsolatban.
 
-         Nah, mi lesz? Megiszod, vagy kérjek még egy kört és egyből kettővel nyitsz? – kérdezte nevetve.
 
A fejemet ingatva nyúltam pohárért.
 
-         Ha szeretnéd lenyalhatod a sót a nyakamról, de szólhatok Milinek is – kacsintott, majd a VIP rész másik felére mutatott, ahol Mili a korlátnál állva minket nézett, az oldalán a korábbi, bőrszerkós vöröskével.
 
Nyilván akkor tette ezt, amikor éppen próbálban „letuszkolni” a pohár kesernyés tartalmát. Idegességemben elnevettem magam, aminek köszönhetően a tequila „érdekes” utat járt be, többek közt az orromban is éreztem. Elis láthatóan jól szórakozott a zavaromon.
 
-         Ezt tedd fel és gyere velem. Ideje köszönni Milinek – szinte már ördögi mosollyal adott egy ugyanolyan belépő karkötőt, mint amilyet ő viselt.
 
Kicsit olyan érzésem volt, mint aki kívülről nézi saját magát és csak sodródik az eseménykékkel. Átvágott a tömegen, a biztonsági őrök nagy bólogatva köszöntötték, majd felérve a lépcsőn Mili felé indult. Végig fogta a kezem és húzott magával, bár nem ellenkeztem. Ahogy megéreztem Mili tekintetét magamon, újra előjött a korábbi gombóc a gyomromban. Túlságosan is ideges voltam, ha csak arra gondoltam, hogy beszélnem kell vele.
 
-         Végre, Mili nem akar táncolni, unatkozok – panaszkodott Mili „kísérője”, amint megérkeztünk.
-         Milinek jobb dolga van – válaszolt nevetve Elis. – Menjünk, nekem van kedvem tánchoz és máshoz is – rám kacsintott, majd elindultak a tánctér felé Miss Vörös Panaszossal.
 
Némán néztem, ahogy eltűnnek a tömegben, majd Mili felé fordultam. A korlátnak dőlt és közben engem nézett.
 
-         Helló – préseltem ki magamból.
-         Szia – mondta mosolyogva.
 
Ugyan mosolygott, de volt valami ideges a viselkedésében. Összekulcsolta a karjait és mélyen a szemembe nézett. Vártam, hogy mond valamit. Az öröm, a félelem, a boldogság és a megbántottság keverékét éreztem, miközben előtte álltam és némán néztük egymást. Elég volt csak ránéznem, hogy tudjam ez a nő képes lenne még jobban felforgatni az amúgy is káoszos életem. Megijesztett a felismerés, hogy ez egy csöppet sem zavarna, ha ez által magam mellett tudhatnám.