Egy mese a szerelemről

Nem is olyan régen, akár meg is történhetett volna az a történet, amit most elmesélek. Az emberek már nem igen hittek a mesékben, amikor szövődött egy nem mindennapi szerelem.
Amerre csak nézünk, mindenfelé embereket és általuk épített vagy létre hozott kis csodáiba botlunk. De senki nem gondolná, hogy furcsa, már-már mesébe illő lények is laknak a Földünkön. Ez a kis csoport a tündérek és a koboldok leszármazottai, ők voltak a Déroldok, akik elszórtan, de meglapulva éltek a bolygón. Termetük hasonlított az emberekéhez, azonban mégis voltak eltérő vonásaik. Hosszú és hegyes füleiket és szép áttetsző szárnyaikat varázserejük segítségével eltüntették, így tökéletes másaivá váltak az embereknek.. Mégis, hogy voltak képesek azonosulni az emberekkel és vajon miért nem lepleződtek le, ha annyira másak, mint mi? De a leplezetlenség sem tart örökké, akárcsak az élet.

Egy szép nyári napon Namarínia a családjával erdőszéli ki házukban nyaralt. Egy 19 éves, főiskolás lány volt. Egy délután az erdőben sétálgatott. Lement a patakoz, majd felmászott arra a fára, amire gyerekkorában édesapja egy faházikót épített. Magával vitt egy pokrócot, egy könyvet, újságokat, innivalót és berendezkedett régi kastélyába. A pokrócra lefeküdt és hallgatta az erdei madarak dallamos csivitelését, a patak vizének halk csobogását és a bőrén érezte a lágy erdei szellő hűvös fuvallatát. ,,Milyen jó most nekem - gondolta magában.” A csendben elszenderedett és elaludt.

Egy különös zajra ébredt fel. Lenézett és látta, hogy három fiatal férfi beszélget a pataknál. Egy szót sem értett abból, amit hallott és meglepődött azon, akiket meglátott, hiszen nem hétköznapi lényeket pillantott meg. Halkan és óvatosan lemászott a fáról, hogy megnézze őket, és hátha rájön, hogy kik ők és miről is folyik a beszélgetésük. Hiába ment közelebb, még mindig nem értett semmit abból, amit hallott, hisz a nyelv ismeretlen volt a számára. Visszamászott a házikóba és hogy félelmét leplezze, szépen csengő hangján elkezdett énekelni, hátha barátságos lények állnak lent. A ház oldalán volt egy kis lyuk, amin keresztül jól láthatta a három férfit, akik figyelmesen keresték a hang forrását, mégis értetlenül néztek, hiszen ők sem értették, hogy az a valaki miről énekel. A lány nem tudott tovább úrrá lenni kíváncsiságán, ezért felállt és rákönyökölt a ház peremére. A férfiak észrevették őt, de mégiscsak egy maradt ott hallgatni a lányt, mert a többiek köddé váltak.

Mikor ezt Namarínia meglátta, a torkára forrott az ének a megdöbbenéstől. Azt hitte csak a szeme káprázik, mikor a három férfiból már csak egyet látott. Az egy, aki ott maradt Lemey volt, a Déroldok utolsó királyának a fia. Nagyon jól tudta, hogy ilyen, úgymond az emberek számára idegen alakban, tilos kapcsolatba kerülnie velük, de nem volt mit tennie. Tehát elmondott halkan egy varázsigét arra vonatkozóan, hogy meg tudjon szólalni a lány nyelvén, aki még mindig riadtan állt a házban és nagy szemekkel nézett rá. A külsejével már nem foglalkozott, hisz már késő volt és nem akarta még jobban megijeszteni a lányt. Lágyan és kedvesen felszólt hozzá, hogy folytassa az éneket, de a lány még mindig nem mozdult meg. Mikor Lemey közeledett hozzá, Namarínia tudta nélkül hátrált a ház legtávolabbi sarkába. A férfi felmászott és csak alig pár lépésnyire volt, mikor a lány megszólalt.
- Ne merészelj közelebb jönni hozzám! – fakadt ki végül belőle. – Milyen lények vagytok ti, hogy társaid csak úgy eltűnnek, mintha a föld nyelte volna el őket? Válaszolj!

Szegény Namarínia már azt sem tudta, hogy menjen-e vagy maradjon. Az idegesség reszketéssé és sírós hangnemre változott. Lemey elmondta neki történetét, hogy ki ő, hol él és azokat a szabályokat, amik megtiltják nekik, hogy saját alakban kapcsolatot létesítsenek az emberekkel. A lány már nem félt, mert elég bizonyítéka volt rá, hogy elhiggye, hogy Lemey nem hazudik. Valami mágikus erőt érzett maga körül, ami tovább növelte e mesebeli lénybe vetett hitét. Ám az idő hamar elszaladt és a fák lombjai között a lenyugvó nap sugarai világították be az erdőt. Elbúcsúztak egymástól és megfogadták, hogy ezentúl mindennap találkozni fognak. Namarínia hazaérve még mindig látta szülei vendégeit. Anyukája, Enoma mikor észrevette, hogy lánya hazaérkezett, megkérte, hogy tegye rendbe magát, mert apukájának a főnöke és annak kedves családja ott maradnak vacsorára. A lány nem tehetett mást, mint hogy teljesítette anyja kívánságát. A vacsora asztalnál hat személy foglalt helyet : Namarínia, az anyukája és az apukája és az utóbbinak a főnöke, a felesége és a fiúk, Natar. A nők a konyhában tevékenykedtek míg a férfiak az üzletről tárgyaltak.

Natarnak első pillantásra megtetszett Namarínia, aki viszont nem viszonozta a fiú közeledését. Egyre jobban csak Lemey járt a fejében. Talán beleszeretett a Dérold fiúba? De hogy senkinek se tűnjön fel, hogy gondolatai merre is járnak, beletemetkezett a férfiak, majd az anyukák kiszolgálásába. Az anyukák viszont szerették volna, hogy csemetéik egy pár lennének, ezért Natar anyukája megkérte fiát, hogy beszélgessen a lánnyal. A fiú örömmel teljesítette anyja óhaját. A fiatalok kimentek a kertbe és ott két széken helyet foglaltak. Beszélgettek, ismerkedtek, de Namarínia észrevette, hogy más áll ennek a háta mögött. Natar nem pusztán csak barátságot szeretne kötni vele, hanem el is próbálja csábítani.

De mindeközben távol ettől a háztól, valahol az erdő mélyén a Déroldok királyi kastélyában, az ifjú herceget apja és anyja szidja, amiért egy kis hóbort miatt megszegte a törvényt, ami az emberi fajjal való kapcsolatlétesítését szabályozta. A következőket foglalja magába: 1. Saját alakban megjelenni előttük Tilos! 2. Varázsige segítségével emberi nyelven kell velük beszélni! 3. A barátság és a kapcsolattartás engedélyezett, de Tilos a Velük kötendő szerelem, házasság és gyerekvállalás. Amennyiben Senki nem akar arra a sorsra jutni, mint szeretett Emília tündérkirálynőnk, akit átváltozatlanul megpillantottak az emberek, akik elfogták és megkötözték, majd közszemlére, nevetség tárgyává tették a többi ember előtt, akkor arra kérem a Tisztelt Déroldokat, a tündérek és a koboldok közös leszármazottjait, hogy tartsák be a törvényt. A megszegéséért súlyos büntetés jár.

A herceg győzködte szüleit, hogy kilétük titokban marad, mert Namarínia nem fogja őt elárulni. Az uralkodópár fiúk viselkedését meggondolatlannak és felelőtlennek tartották. Egyre csak azt ismételgették gyermeküknek, hogy soha többé nem találkozhat ezzel a lánnyal. Ebbe a fiú nem nyugodott bele és elhatározta, ha törik, ha szakad, de találkoznia kell majd vele. Namarínia, mintha egy varázsütésre megérezte, hogy valami nincs rendben, és abba kell hagynia a társalgást a fiúval, és olyan gyorsan el kell válnia tőle, amilyen hamar csak lehet. Ennek elérése végett elmondta a fiúnak, hogy semmilyen érzelmet nem táplál iránta. Ő szerelemre vágyik, nem pedig egy érdekkapcsolatra.

Ez a mondat felébresztette mámorából Natart és elfogadta a lány döntését. Ezután bementek és visszaültek az asztalhoz. A vendégek kilenc óra felé elköszöntek, majd haza mentek, fél tízkor végre Namarínia eldőlhetett az ágyán a vaksötét szobájában és arról álmodozott, hogy az a csoda, ami aznap történt vele, folytatódjon és soha ne érjen véget. Reggel hamar felkelt, háziasszonyhoz méltón elkészítette a reggelit, majd várt, míg szülei is felébrednek, és utána közösen elfogyasztották azt, majd ki-ki hozzálátott ahhoz, amihez szeretett volna. Namarínia segített az anyukájának a házimunkákban, majd szólt neki, hogy kimegy az erdőbe és a faházikóban lesz. A házikóban aztán leült, olvasott és várta hátha felbukkan Lemey. Nem is kellett sokáig várnia, mert választottja hamar megjelent. Beszélgettek és kezdték megismerni egymást. Dél felé aztán ismét elváltak, mert a lány hazament ebédelni. Nem szerette volna, ha szülei rájönnek, hogy mi történik most vele. Aztán, mintha csak a rossz ómen akarta volna, Enoma Natar felől érdeklődött.

A lány nyelt egyet és azt válaszolta, hogy nincs semmi különös vele. És gyorsan hozzátette, hogy reménytelen volt a próbálkozása. Szülei faggatták, hogy miért, hisz annyira tehetséges és délceg férfiú és nem mellesleg a főnök fia. Namarínia tudta, ha most mérges lesz, akkor gyanakodni kezdenek majd. Tehát nyugodtan elmondta szüleinek, hogy nem érzett iránta semmit. Apukájától elnézést kért, hogy nem akar ennek a díszes társaságnak a tagja lenni, és hogy ő szerelemre vágyik, nem pedig egy előre megszervezett, érzelemmentes kapcsolatban szeretne élni. A szülőknek a gyermekük boldogsága mindennél fontosabb volt. Ebéd után ismét a csöndes, nyugodalmas, szerelemtől gazdag erdőbe menekült a lány. A nap hátralevő részében csakis Lemey-jel volt. Kéz a kézben sétáltak, nevettek és örültek a pillanatnak, hogy együtt lehetnek. De tervükbe sajnos belekontárkodott a rosszat akaró manócska, mert hirtelen megjelent a házikónál Namarínia anyukája. Mindenki sejtheti, hogy mit gondol ilyenkor egy gyermek a hívatlan szülői találkozásról. De Enoma nem tudhatta, hogy rosszkor zavarja a lányát. Mintha a rossz, a szerencsével társulna, mert a hercegnek volt ideje elbúcsúzni szerelmétől. Az anyuka felmászott a házba és leült gyermeke mellé.

- Mi a baj? - kérdezte. - Miért nem mész ki a faluba sétálni? Mindig csak itt vagy ebben a kunyhóban. Így nem fogsz találkozni álmaid lovagjával.
- Anya, most csak azért jöttél, hogy megkérdezd miért nem választottam a számotokra tökéletes fiújelöltet, Natart? Te is jól tudod, tavaly is és tavaly előtt is elmondtam, hogy itt ezen a környéken nincs számomra megfelelő kinézetű és aranyos fiú. Majd talán odahaza rám fog találni a nagy szerelem.
- Ezt örömmel hallom, amire talán nem is kell olyan sokat várnod. Sajnálattal közlöm veled, hogy engem visszahívtak dolgozni, ezért vasárnap hazamegyünk.
- Micsoda? Ezt nem mondhatják komolyan, hogy téged visszamerészeltek hívni a nyaralás kellős közepén! Talán nem tudnak megszerkeszteni nélküled egy cikket!
- Nem, sajnos ennél bonyolultabb a helyzet. Külföldről jönnek hozzánk, hogy megnézzék a cégünket. Én sem repesek az örömtől, de nincs mit tenni. Vasárnap haza kell mennünk.
- De hát az már csak egy nap?
- Igen. Miért?

- Van egy ötletem. Elég felnőttnek tartotok engem ahhoz, hogy én itt maradhassak egyedül, míg ti visszamentek dolgozni. Főzni, mosni és takarítani is tudok és nekem is kijár a pihenés az első főiskolai év után. Nem fogtok bennem csalódni, ígérem.
- Ezt még este közösen megbeszéljük, és ha apád is beleegyezik, akkor itt maradhatsz még egy darabig.
- Ó nagyon köszönöm, anya!
Örömében át is ölelte annak nyakát. De most el kellett mennie Enomának, mert szólították a ház körüli teendők. Lemey, aki szerelemtől fűtött volt, észre sem vette, hogy barátai közelednek felé.
- Lemey, mit csinálsz itt egyedül? - kérdezte Ibna, a herceg legjobb barátja.
Felült az ágyán és elmesélte nekik, hogy mi bántja szívét.
- Nagyon szeretem és ő is szeret, akkor miért ne lehetnénk együtt?
- Megszegnéd országunk törvényeit egy ember miatt? Tudod, az a baj, hogy az emberek még nem tanulták meg elfogadni a másságot. Én ezt már tapasztalatból mondom. Nem tudom mondtam-e neked, hogy két évvel ezelőtt szemtanúja voltam egy ilyen másság elfogadására szervezett rendezvénynek.
- Nem, én akkor hol voltam? - kérdezte a herceg.
- Téged akkor szüleid épp tanulmányi útra küldtek és én, mivel nem tudtam mit kezdeni magammal, kíváncsi voltam egy felvonulásra. Még szerencse, hogy nem voltál ott. Az ünnepség lényege az volt, hogy az emberek próbálják meg elfogadni azokat a társaikat, akik mások, mint ők. Részt vettek azonos nemű párok, olyanok is, akik bőrszínben, kultúrában, vallásban vagy éppen testileg vagy szellemileg mások voltak, mint ők. A nézők közül jól kitűntek a szélsőségesek, akik dobálták őket azzal, ami a kezükbe akadt vagy bekiabáltak és hangoskodásukkal megzavarták az éppen szólni kívánkozót. Természetesen a biztonságiak végül elfogták és letartóztatták a rendbontókat. De kérdem én, az emberek egy csoportja, miért nem tudja elfogadni és befogadni őket, hiszen ők is csak emberek! Egyébként nem mindenki gondolkodik úgy, mint azok a szélsőségesek. Ők segítik azokat, akikre az emberek azt mondják, hogy mások. Sajnálom, hogy ezzel a ténnyel kellett szembesülnöd, de se Namaríniának, se Neked nem akarok rosszat. Sajnálom Lemey, de ennek a kapcsolatnak véget kell vetned, amilyen gyorsan csak lehet. - fejezte be Ibna a beszédét.

- Nagyon megdöbbentett ez a történet. El se hiszem, hogy az emberek ilyenek is lehetnek. Nálunk nem volt gond, mikor a távoli tündéranyám és koboldapám, aki uralkodók voltak, összeházasodtak. Ez a két faj és az általuk létrejött harmadik faj békében él egymás mellet. Bár először senkinek sem tetszett, de itt végül a szerelem győzött és a koboldok meg a tündérek el tudták fogadni a mi fajtánk lényeit, mert rájöttek, hogy Mi Mind Egyek Vagyunk.
Namaríniát most nincs szívem megbántani, de lehet, hogy később sem lesz. Most megyek, megnézem, hogy hogy van.
- De Soha Ne Feledd Lemey, hogy a kapcsolatotok már akkor halálra volt ítélve, mikor elkezdődött.

A herceg maga mögött hagyta a kastélyt és barátait és elindult a szerelméhez. Útközben Ibna szavai jártak a fejében és folyton azt kérdezgette, hogy miért? A másságot tényleg ennyire nehéz elfogadni? Aztán visszaemlékezett azokra a percekre, mikor Namarínia először pillantotta meg őt és hogy megrémült szegényke. De ő elfogadta, ráadásul még belé is szeretett. Tehát azok vannak kevesebben, akik képesek elfogadni a másikat olyannak, mint amilyen. Namarínia megpillantotta kedvesét, akin észrevette, hogy nem boldog. Lemey végül elmesélte bánatát és reménykedve ugyan, bár lehetetlenül, de cáfoló véleményt várt szerelmétől. De a lány válasza helyett könnyek jelezték kicsordulva az arcán, hogy számukra nincs remény.
- Nem szeretném, hogy így és most érjen véget a kapcsolatunk! - sírt a lány. - Anyáéknak vissza kell menni dolgozni, én meg kikönyörögtek, hogy hagy maradhassam még egy kicsit. Teljesen gyedül leszek a házban és nem válhatunk el csak így.
- Szüleid mikor mennek haza?
- Holnap reggel indulnak.
- Arról nem volt szó, hogy meddig maradhatsz?
- Az majd ma este fog eldőlni. De én már annak is nagyon örülök, hogy megengedik, hogy itt maradhassak.
- Nem féltenek, hogy valami történni fog veled?
- Félteni féltenek, mint minden rendes, normális szülő a gyermekét, de ettől nem kell tartaniuk. Tudok magamra vigyázni.

Namarínia lehallgatott, odament Lemeyhez és átölelte a nyakát. Érezte, ahogy a fiú kezd megnyugodni szavai hatására. Egy nap már megint eltelt és búcsúzóul megcsókolták egymást.
- Holnap délelőtt ugyanitt találkozunk. Jó éjt és szép álmokat, én Hercegem!
- Neked is szép álmokat és vigyázz magadra, én Hercegnőm!
A lány hazafelé menet azon gondolkozott, hogy hogyan kérje meg szépen és finoman, hogy legalább még három vagy négy napot maradhasson. Mikor belépett a lakásukba, szüleit a konyhában, az asztalnál ülve találta. Nagyon megkönnyebbülésre minden simán ment és ráadásul öt napban egyeztek meg. De az ötödik nap estéjére haza kellett érnie. A szülők hagytak a lányukra pénzt és élelmet. Majd jó éjszakát kívántak egymásnak és a család lefeküdt aludni.

Másnap reggel a reggeli után összepakoltak és elbúcsúztak egymástól. Az autó kigördült a garázsból és Namarínia integetett a szüleinek, akiket két perccel később már a dombok takartak el. A lány gyorsan besietett és készülődött a találkozóra. Utána felöltözött és elballagott a faházikó felé. Ott már szerelme vára. Köszönés képen megcsókolták egymást, majd kézen fogva Namarínia vezette a fiút a lakása felé. Délután sokat beszélgettek és élvezték az együtt töltött perceket. Másnap viszont olyan dolog történt, amelyre Namarínia már régen vágyott és ami a szerelem beteljesülését jelenti. A lány romantikus vacsorát készített a kedvesének. Közben halk zene szólt és az ebédlőt kicsi gyertyák pislákoló fénye töltötte be. Az étel és az ital elfogyasztása után, Lemey felkérte Namaríniát táncolni. Szorosan összebújva táncoltak. A lány szíve a torkában dobogott és érezte, hogy a körülmények lehetővé tették, hogy a herceg az éjszakát nála töltse. Ez így is történt. Az éjszaka nemcsak odabent a lakásban volt szép, hanem odakint is. Az égen telihold világított, körülötte megannyi csillag ragyogott. Csak egy-két madár csivitelése törte meg a tücskök ciripelését.

Viszont a távolban, ahol a Déroldok kastélya állott, a veszekedés és a harag szelleme fonta be azt a tájat. A kastély ura, a király őrjöngött, hogy fia megszegte az ország törvényeit. Felesége próbálta csitítani, hogy a szerelem kiszámíthatatlan és nem akadályozhatja meg azt, amit a szerelmesek cselekedni akarnak. De a királyt nem érdekelte a szerelemről szóló história, ezért elhatározta, hogy kiházasítja a fiát három napon belül. Írnokokért és futárokért küldetett, akik a király parancsa szerint cselekedtek. A Birodalom összes hajadon leányát meghívták a két napon belül rendeződő bálra és, akit a herceg választ, ahhoz a harmadik napon hozzá megy. Másnap reggel futárok ezrei mentek hírül vinni a felség parancsát.

Minderről az ifjú hercegnek fogalma sem volt, hisz még mindig szerelménél töltötte az időt. Éppen reggelit készített, amit ágyba vitt Namaríniának. Az idő teljesen megállt a szerelmespár körül és mit sem sejtettek az előttük álló veszélyről. Reggeli után együtt pakolták el a tegnap esti maradékokat. Amíg a lány mosogatott, addig a fiú törölgetett. Az előbbinek támadt egy ötlete. Előkereste a fényképezőgépjét és elmagyarázta Lemeynek, hogy mit tud ez a gép. Így most már mind a kettőjüknek volt a másikról kép, amire, ha ránéznek eszükbe fog jutni az együtt töltött nyári nap. Ezt az idillt hangos kopogások zaja szakította félbe. Kinyitották az ajtót. Ott Ibnát és a barátait pillantották meg. Végül az is kiderült, hogy miért is jöttek.
- Vissza kell jönnöd, apádat már az őrület kerülgeti és most ez a bál! Sajnálom, de te három napon belül egy boldog ara férje leszel. Előre figyelmeztettelek, hogy ennek semmi esetre sem lehet jó vége. De ha most visszajössz, akkor ugye tudod, hogy apád katonákkal fog figyeltetni, hogy meg ne szökjél. Mivel tudom, mennyire nehéz lesz elbúcsúznotok egymástól, ezért még ma este maradj itt és csak holnap reggel, menj vissza. Az esküvőt már nem lehet lemondani. Mi sem térünk haza holnapig. Majd azt mondjuk, hogy idáig kerestünk téged. Most megyünk, élvezzétek ki a hátramaradt perceket és holnap reggel a faházikónál találkozunk. - fejezte be Ibna.
- Tudtam, hogy igaz barát vagy! - felelte Lemey.

Becsukták az ajtót és a vendégek el is mentek. A képek már holnaptól ereklyék lesznek. A pár minden percet kihasznált a másik boldoggá tételére. Lemey képeit Namarínia egy borítékba tette és a következő levelet tette mellé: ,,Sok szeretettel Namaríniától! Ha ezekre a képekre nézel emlékezni fogsz erre a nyárra és az együtt töltött boldog napokra, mikor csak a szerelmünk létezett. Nem számítottak a különbségek, csak az, hogy együtt lehettünk. Kapcsolatunk bár megszakadt, de Szerelmünk Egy Mesébe Illő Örök Szerelemmé változott. Soha nem foglak elfelejteni és köszönöm a csodálatos szép pillanatokat!”
Az este épp olyan gyorsan elrepült, mint az utolsó nap. A reggel és vele együtt a búcsúzás is eljött. Egy közös reggeli után még volt egy kis idejük az együttlétre. Lemey Namaríniát vigasztalta, aki a szomorúságtól egyre csak sírt és hatalmas könnyei vizesre áztatták az arcát. A szerelmesek gyűrűt cseréltek, hogy így is emlékezzenek egymásra, ezáltal szerelmük is örök életre szólt. Aztán eljött azaz idő is, mikor menniük kellett. A lány elkísérte Lemeyt a faházhoz. Ibna és a többiek már ott vártak rájuk. A búcsúzásnál Namarínia elárulta Lemeynek, hogy ők minden nyáron pár hétre lejönnek ide pihenni, de nem szeretne vele találkozni, mert nem akarja, hogy még ennél is jobban fájjon majd nekik, ha ismét el kellene válniuk. A jelenlevők mind szomorúak voltak a fiatalok szakítása miatt, közülük is Ibnánál eltörött a mécses, aki elfordult, hogy a többiek ne vegyék észre könnyes szemeit. Namarínia és Lemey utoljára megcsókolták egymást és mind a kettőjük szeméből patakokban folyt a könny. Végül eleresztették egymást és a következő szavak hagyták el mindkettejük száját: Örökkön-örökké szeretni és hiányozni fogsz nekem és Soha Nem feledlek el. Aztán pedig az erdőben csönd támadt, mert a herceg és társai elmentek. Namarínia hazarohant, ráfeküdt ágyára, ahol az elmúlt két nap még Lemey is ott volt vele, és keservesen sírt.

A kastélyt azonban öröm járta át, mert mindenki készült az esti bálra és a másnap tartandó esküvőre. Ezt a boldogságot csak a király és a fia közti veszekedés zavarta meg néha.
- Akár tetszik neked fiam, akár nem, ma választasz egy hercegnőt, holnap feleségül veszed és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal és legalább megtanulod, hogy máskor ne ellenkezz velem! - azzal becsapta a király maga után az ajtót, és magára hagyta a fiát.
A fiú beletörődött abba, hogy ha a világ tökéletes lenne, akkor mindenki ahhoz menne hozzá, akihez akar, mivel azonban a világ egyáltalán nem tökéletes, ráadásul ő a trónörökös, ezért ahhoz kell hozzámennie, akit neki szánnak.

A bál csodálatosan szép volt. Annyi menyasszony jelölt érkezett, mint az égen a csillagok. Azonban a herceg csak akkor volt hajlandó választani végül, mikor már a szülei noszogatták, hogy nevezze meg a jövendőbelijét. Éjfélkor kimondta azt a nevet, akit kénytelen másnap oltár elé vezetni. Ez a hölgy egy igen hatalmas uralkodó lánya és nem mellesleg csinos is volt. Következő nap az esküvőt megtartották, de Lemey megfogadta, hogy örökké fogja Namaríniát szeretni, aki mintha megérezte volna kedvese szavait, fölkelt az ágyból, odasétált az ablakhoz és kikiáltotta rajta :
,, Akár hol is élj, akár merre is járj, soha nem foglak elfelejteni és örökké a szívemben fogsz élni Lemey!”
A szél messzire vitte szavainak hangját,de már senki sem válaszolt rá és vajon ki tudja, hogy ez a két fiatal az életük végéig hányszor gondolt még egymásra tiszta szívvel.