Az elveszett tabló

Olyan volt benne lenni, mint kikövezett sétányon kopogtatni az esernyő hegyét, karba font szerelmünkkel áradozni a 
fák és növények illatáról. Nézd! Ők voltak a barátok. Hogyan itták magukba neveiket a tinta gyökerek, mit papírra rótt az idő rozsda tolla. És minden egyes locsolás után, csak nőttön nőttek, gyarapodtak, ezer meg ezer levelet hullajtottak. Reptető szélben utaztak üzeneteik a címzetteknek, szakaszok, rajok suttogtak,  beszélgettek, gyűjtötték bélyegjeiket, hogy szeretteik ne felejtsék el őket. Megtartották az évfordulót, padok sokasága lett feldíszítve, virágok csokraival tudatta a házi úr, hogy milyen jelvényt hordtak Leventéink. Nővérek, rokonok, egykori honvédek álltak ott. Minden egyes évben gyarapodott a közösség, és hunyt ki egy csillag az égen, elhagyva a létben rejlő, kíváncsi értelmet. A fal mi körbezárta hősi lelkeink eredetét, hangos szóval adták ki magukból hangjuk eredőjét. Jelentettek. Karnyújtásnyira okították őket még mindig a vén tisztek, platánfák őszes törzsei fogták közre a megmaradtak halmait. Kik fogadott apáik voltak a fiúknak, micisapkás, ingbe, mellénybe öltözött, civil dédapák. És nem a zubbony vagy kesztyű éltette a társakat, de nem is a fagytól kihűlt láb, hólében
lappangó fekete halál, hanem a bajtárs szavai éltettek bennünk valami fontosat. Vitt előre húzott magával az élet s félelemtől rettegve menekültünk ha nem nyomott el a szeszben rejlő elcsigázott indulat.