A tenger ölelése

Forró augusztus volt. Ferragosto, amikor is egész Itália felkerekedik, hogy a hegyekben vagy a tengernél töltsék az emberek a szabadságukat, ki-ki ízlése szerint. Mi a tengernél voltunk, Puglia-ban.

Gargano gyönyörű félsziget, az olasz csizma sarkantyúja: pinea erdők, olajfa ligetek, sziklák, barlangok és az Adria. Kicsit elő-nászútnak szántuk ezt a két hetet, bár így, hogy a szülei is jöttek, nem úgy indult. Ezzel csak arra célzok, hogy nem tudtunk annyira felszabadultak lenni, mintha csak ketten lettünk volna.

Második napja voltunk lent, és először mentünk el a tengerhez. A hőségtől reszketett a levegő, a sárga homokföveny a Szaharát idézte, nyaralók ezrei nyúltak el a „spiaggia” nyugágyain a színes napernyők alatt, mások a tenger habjai közt kerestek enyhülést. Nem tudom miért, de ez a lustaság és semmittevés, ami ott vibrált mindenben és mindenkiben, bennem és benne csak a vágyat fokozta, hogy ketten legyünk, hogy elvesszünk egymás csókjaiban, öleléseiben, hogy ott és úgy szeressük egymást, ahol és ahogy vagyunk. Elárulta egy szempillantása, az a huncut mosoly a szája szegletében, a simogatása, amikor arra kértem, hogy kenje be naptejjel a hátam. Felemeltem a hajam, hogy a nyakamra is jusson a krémből… a csókjaiból jutott. Zavarban éreztem magam a szülei előtt. Biztos észrevette, mert felállt, kézen fogott és annyit mondott: „Elmegyünk egy kicsit sétálni.”

Rendkívül jól éreztem magam, boldog voltam és nyugodt. Élveztem, ahogy a nap sugarai a bőrünket hevítik, a tenger hullámai fel-felcsapnak a lábunk szárán, mi pedig kéz a kézben távolodunk el a „vigyázó szemek” elől. Egy idő után a víz felé vettük az irányt. Lassan mélyülő szakasza ez az Adriának, 50-100 méter után se lep még el a víz, ami most kellemesen langyos és üdítő volt. Elhagytuk a játszadozó gyerekeket, az úszkáló felnőtteket, az esetleges kíváncsiskodókat.

Megállt, rám nézett, kisimított egy hajtincset az arcomból és megcsókolt. Gyengéd volt és szenvedélyes egyszerre. Kezét a vállamra tette, de csak, hogy a fürdőruhám pántját lecsúsztassa. Az ajkai lassan elindultak a nyakamon, majd a vállamon araszolgattak tovább. A keze bekalandozta a testem, miközben a szája ismét az enyémre tapadt. Egyszer csak diadalittasan rám mosolygott: a fürdőruhám a kezében volt. Én sem maradtam adós, rövidesen megszereztem úszónadrágját. Innentől kezdve azonban bonyolultabbá váltak a dolgok, mert csak egy kezünk maradt szabadon. Azt még sem kockáztathattuk, hogy ruhadarabjainkat elvigyék a hullámok, mi pedig meztelen maradjunk a habok között.

Egy kezünk maradt tehát, hogy a másik bőrének mindenegyes milliméterét meghódítsuk, ja, és a szánk. Érzéki volt a sót érezni a nyelvemmel a mellkasán és lentebb. Soha nem képzeltem volna, hogy ennyire izgalmas, és ugyanakkor végtelenül tiszta érzés a tengerben szeretkezni. Még jó, hogy olyan izmos és erős, hogy nem kerültünk víz alá, amikor polipként átöleltem a nyakát karjaimmal, a lábammal pedig a csípőjére fonódtam, hogy eggyé váljunk a Nappal és a Vízzel, ezzel a két őselemmel, miközben szenvedélyünk az egeket súrolta.

Elveszett az idő, megszűnt a tenger hullámzása, elnémult a szél, talán a csillagok is felragyogtak. Aztán újra ott voltunk fizikai valóságban: két szerelmes, aki a mennyországban járt. Újra elkezdett forogni a Föld. Ő pedig a fülembe súgta: „szeretlek.”