A legszebb évszak

Amikor az optimizmust valaki kiradírozza a szótáradból, mikor a depresszió veszi át az uralmat érzelmeid mezején, gyomrod görcsben, szemed könnyben, lehet, akkor vár reád valaki a kanyarban.

Gyógyírt kerestem a válás után, mert fájt itt belül. Nagyon fájt. Hat év színtiszta szerelem, ki az ablakon, becsapva éreztem magam, tőrbe csalva. Soha nem léptem félre a hat év alatt. Pedig volt egy-két ajánlat, incselkedő lehetőség, és a monogámia alapvetően nem az én belső hitem, de megpróbáltam az Ő, az én, a boldogságunk kedvéért. Vannak kiknek semmi sem elég, pénz, jólét, szeretet. Csak éppen nincs ráírva a homlokukra, mi is lakozik ott a leges legmélyén. S most itt állok egymagam, se ház, se asszony, se gyerek. Igaz a kislány az Ő első házasságából született, de nagyon összenőttünk, Anna többször is kért," hadd szólítsalak apunak". Ott és akkor úgy döntöttem, soha többé meg nem tagadom önmagam. Miért is tenném, hisz szabad az élet, szabad a szerelem. Talán a legőszintébb érzelmi megnyilvánulás egy ember életében, igaz, lehet az egyik legkomplikáltabb is. Attól a ponttól kezdve nem érdekelnek morális útmutatások, (legyenek azok társadalmi, vallásos, vagy kulturális eredetűek), sem erkölcsi dogmák. Hogyan is szabhatna valaki határt, a szerelem, vagy csak a szex vonzerejének.

Társbérlet most a fedél neve, Istvánnal, aki ugyanabban a cipőben jár, mint én. Legalább jól megértjük egymást, horgászni is szeret, de nekem kell egy új kapcsolat, mert ebbe így beleőrülök. Egy este hazatérve, István barátja, Barbara ült a fotelomban. Valami más is volt a szemében, mintsem csak gyanakvó fürkésző tekintet. Három hétre rá, összeköltöztünk, addigra már csillapítottuk egymás forró szexuális éhségét. Szépen megbeszéltük, semmi komolyat nem akarunk, csak a kellemes időtöltés tart minket össze. Nem volt titok, hogy érzelmi hullámvölgyben vagyok, nehéz is lett volna rejtegetni, de így is kellettem Neki. Új tavasz érkezett életembe. Nyíltak voltunk, tolerancia lett a kulcsszó, még ha nem is értettünk mindenben egyet. Akárhogy is, időközben mindinkább megkedveltük egymást s azt is kitaláltam, Barbara angyalom, maraton lány az ágyikóban, mindent hosszan szeretett játszani. Megdupláztuk az előjátékot, nyaltam, mint a Jamaikai torkos borz, nagy kedvemre. Ő pedig szeretett volna magában tudni, akár órákra is. Incselkedtünk egyfolytában, úton útfélen, kedvemért leszokott a melltartóról, mert én nagyon fincsinek tartom, ahogy a ruháján keresztül át akarnak döfni mellbimbói. S jártam én is kedvében, szerette, ha titokzatosan megsimogatom, szoknyája alá nyúlva, legyen az akárhol is, társaságban, egy kávézóban, esti séta alkalmával, vagy a Tv előtt ülve.

Egy alkalommal valami hegyi kilátó korlátjának könyökölve pucsított, riszálta fenekét hívogatóan. Tudtam, mit kíván, szoknyát szépen felhajtani, bugyikát félrehúzni s óvatosan behatolni, amilyen lassan csak tudok, majd időben jelezni a "vég" közeledtét. Ezt el is neveztük, "punca panoráma" pozíciónak. Többet szeretkeztünk elvarázsolt helyeken, semmint az ágyban. Zuhany alatt és az ismerősük spar medencéjét igénybe véve, ott is többnyire bugyikát félrehúzva ama kis titokzatosság miatt, de mellbimbóit teljes gyönyörükben átadva, a kéjt a fájdalom határáig morzsolgatva. Ez így rendben is volt, ahogy esett. Csak egy dolog nem akart fejlődni, a "hosszan benne lenni", egy-két óránál tovább nem sikeredett. Pedig Ő nagyon kívánta az igazi maratont. Egy egész éjszakát betöltő rózsaszínű álmot kergetett. Így Káma szutrához fordultunk, elmentünk egy szex shop-ba és bevásároltuk a tudományt. Ettől kezdve megváltozott az étlapunk, jóga és izom gyakorlatokat folytattunk. Követtük az Indiai szeretkezés művészetének tanításait, hangszalagokról azt hallgatva. Megvolt a cél és a fejlődés is beindult, test, gondolat, lélek, együtt működött. Megtörtént az első csoda, (visszaélvezés) majd a második is. Jöttek a maraton éjszakák is, boldogok voltunk. Csakhogy azon vettem észre magam, ez már nem az a laza kapcsolat, mint amiről az eredeti konszenzus szólt.

Többé vált, elkerülhetetlenül. Mintha érzelmeim vették volna át az uralmat, a tiszta gondolkodás helyett. Valahogy nem éreztem magamat egyensúlyban, valami tiltakozott belülről, és ezt meg is kellett beszélnünk, már csak azért is, mert az őszinteség volt az alapállás. "Ahol probléma merül fel, ott kell, hogy legyen megoldás is" mosolygott rám Barbara, és elviharzott azon a reggelen. Nem láttam két napig, már kezdtem aggódni, mikor végre felhívott. "Na, hogy megy a szabadság?" Hiányzol. Feleltem. "Csak élvezd az életet, velem vagy nélkülem, majd még hívlak." Kicsit megnyugodtam, legalább tudtam, hogy nincs semmi baja. Azt is tudtam, előbb utóbb haza kell jönnie, végül is az Ő házában laktunk, a verandát még építették. Emberek jöttek, mentek, olyan volt, mint egy átjáró ház, s mikor barátai kérdezték, hol van Barbara, olyankor azt mondtam, igyunk egy kávét, lehet rögtön betoppan. Nem tudom merre jár. Másik két nap elfutott, mikor újra hívott. " Velem minden rendben, mondta, csak arról akartam meggyőződni, Te ugye nem vagy féltékeny?! Hát eddig még eszembe sem jutott, de most hogy mondod, mindjárt elgondolkodom." De nem voltam féltékeny, ezt már kitárgyaltuk, és filozófiánk egyezett, ezen a téren. Két ember közt nem azért történhet valami, hogy a harmadikat megbántsa. Még ha a szerelem, mint oly, magában egy önző érzelem is, nem szép dolog a másikat kisajátítani, érzelmi ketrecbe zárni.

Abban is egyetértettünk, néhanapján kell egy kis fűszer, valami másfajta, mint a megszokott hétköznapi zamat. Nem, persze, hogy nem feleltem. Legalább kipihenem magam. Csak el ne lustulj a nagy pihenésbe! hihihi, és vidáman raktuk le a telefont. Éppen leültem volna első pohár borommal, mikor barátnője, Mariann kopogtatott a bejárati ajtón. Kaptam egy üzenetet Barbarától, azt mondja az üzenetrögzítőn, ugorj be, de nem látom az autóját. Még nincs itthon? Rögtön átláttam a szitán, még nincs, de gyere csak be. Hát ez figyelmes kis húzás Barbarától, gondoltam, de azért talán nem eszik ilyen forrón a kását. Meg egyébként is kettőn áll a vásár. Az már igaz, szemrevaló teremtés, akár testvérek is lehetnének, annyira hasonlítanak egymásra. Azon töprengtem, vajon Mariannal szemben, nyílt kártyákkal játszik e Barbara, vagy csak hagyja a természetes mederben csobogni a patakot. Na majd, mint minden, előbb-utóbb ez is kiderül, gondoltam, s én részemről lazára vettem a szituációt.

Már megint a telefonon voltam, miközben Mariann otthonosan kiszolgálta magát egy pohár borral. Szabad ház volt, mindenki mindig azt csinált, amit akart, nem kellett kérni vagy kérdezni. Erre a kis tábla is utalt, ami a bejárati ajtó felett lógott, két vaskos rozsdás láncon, egy öreg réztálcára bordó betűkkel festve, "Az én házam, a Te várad." Nyújtottam a telefon beszélgetést, ahogy csak tudtam, gondoltam majd csak megunja Mariann, de egyre otthonosabbá tette magát. Már a második pohár bort szopogatta, a harmadiknak pedig neki is vetkőzött, kardigánját lazán a fotelre dobva. Kezdett egyértelművé válni a dolog. Azt is észrevettem nincs rajta melltartó, pedig eddig mindig hordta. Ezt végtelenül csábítónak találtam. Nem tehetek róla, ezt megfigyelem minden nőnél. Kis vagy közepes mellű hölgyek esetében nem is értem, miért van jelentősége a melltartónak, talán csak egy jó érzés nekik? És ha így lenne igaz, akkor itt lenne az ideje tervezni egy újfajta melltartót, amin belül mintha két tenyér, 5-5 ujjal tartaná azokat a csodákat, amit "isten" nagyon okosan ragasztott oda, egy buja pillanatában. Ha lehetne, mondanám, "isten áldja a teremtőt", ezért a jótettért. De hát…. Rövidre fogtam a telefont, s mellé telepedtem a bárpult jellegű konyha, egyik magas székére. Mintha valamit változtál volna? Mondtam, szemeim pásztáztak fel s alá, kutatva, mellein el-elidőzve.

Nincs rajtam melltartó, a kedvedért és szépen kihúzta magát. Jaj, istenem, istenem! De izgató is, mikor ilyen szépen csúcsosodnak ezek a bimbók, s mutatóujjammal gyengéden köröztem egyikén, a finom selyem síkosságát kihasználva. Egy hosszú aaahhhhhhh sóhaj válaszolt, s egymáshoz közelebb húzódva most mindkét bimbót izgattam. Fejét hátravetette, szemeit lehunyva élvezte a kéjsóhajok sokaságával visszajelezve. (Mondtam is, ez csodálatos, már csak ezért érdemes volt megszületni.)

Tettem ezt mindaddig, míg nem bírta már tovább, és csuklóimat megragadva keményebb, teli masszázsra ösztökélt. Jaj, de éhes vagy. S válaszolta, nagyon-nagyon. Hamarosan mez nélkülivé váltunk, majd a bárpultra ültetve, nyelvemmel enyhítettem tüzes vágyán. Egész teste hullámzott, szinte beleszédültem, ahogy mellei ringását figyeltem. Cirógattam belső combjait ujjbegyeimmel, bőréhez szinte hozzá sem érve, időnként csak a pehely szőrszálakat tapintva. Nyelvemmel egyre mélyebbre hatolva, ritmikusan, ahogy Ő diktálta az ütemet, de arra ügyelve, csiklójától el ne távolodjak. S mint ahogy éreztem, egyre közelebb kerülünk orgazmusához, úgy hallattam én is mormoló hangokat, cuppanós nagy puszikkal csiklójára kicsalva belőle azt az elemi sikolyt. Nagyon hangosan élvezett el, ami nekem egy kicsit új volt, de mosolyt csalt fáradt ajkaimra. Lehetett már vagy hajnali 4 óra, mikor a tengernyi élvezetbe belefáradva, magamat benne felejtve, hátulról Mariannhoz simulva elszenderedtünk. Reggelre kissé átrendeződve, hosszan figyeltem azt a gyönyörű mosolyt, amit még sohasem láttam az arcán és egyenetlen légzését. Talán újraálmodta az éjszakát, azt memória egységébe bevésni? Ez volt az egyetlen alkalom, hogy kettőnk közt ez megesett, de attól fogva, gyönyörű mosolyokkal nyugtáztuk titkunkat, ami nem is volt oly nagy titok, hiszen Barbara is tudott mindent, szinte biztosan. De nem lett téma tárgya.
Mariann szemeiből hála és szeretet sugárzik, Barbaráéba egy apró kis huncutság is vegyül, amikor mindhárman összekerülünk egy-egy társaságban.