A lázas fiú IV.

Chris dühvel telten tette meg a visszautat a fáig, ahol lakott. Észre sem vette, ahogy az erdei nimfák óvatosan utána pillantanak, azt sem, hogy egy hatalmas griff köröz a feje felett, féltő pillantásokat lövellve felé. Nem látta, ahogy Artemisz megbújik a bokorban, magához szorítva a kis Holdfényt, aki már szaladt volna a lány után.
A lánynak már nem számított semmi sem, csak hazamenni szeretett volna, el innen, el a dolgok összevisszaságából, el egy nyugodtabb helyre.

Ahogy belépett a fában lévő kis otthonába, becsapta maga mögött az ajtót, majd leroskadt elé, és könnyekben tört ki. Fejében a gondolatok, akár a gyorsvonatok, összevissza száguldoztak, mindegyik más-más irányba, más-más érzelmeket vonva maga után. Felhúzta a térdeit, átkarolta, fejét pedig lehajtotta. Könnyei, akár a tó melletti vízesés, ömlöttek ki szeme sarkánál, s minden egyes könny egy-egy problémát vitt magával. Chris lassan meg is könnyebbült, s ahogy felemelte a fejét halkan sikoltott egyet: a kis egyszarvú ott állt közvetlen előtte.
A lány még hangosan zihált, és hangja meg-megremegett, s néha elcsuklott, a kicsike pedig csak letörölte puha, meleg kis orrával a lány könnyes arcát. Chris pedig utánakapott, és magához szorította a kis, törékeny testet.
- Ugye nem haragszol rám? – csendült egy hang a lány fejében. Gyerekhang volt, egy kislány hangja, s visszhangosan szállt a lány tudatában. Christie először felnézett, és tekintetével körbekémlelt a szobában, majd, hogy senkit sem látott, tévképzetnek vélte a dolgot, és visszaborult Holdfény sörényéhez, és tovább ontotta könnyeit.
A hang többé nem ismétlődött meg.

Fájdalmai sötét, álmatlan álomba ringatták, s oly hamar eresztették, hogy a lány fáradtan, morcosan ébredt, hirtelenjében emlékek nélkül, majd ahogy lassan kivilágosodott előtte minden, tekintete árnyékba borult, hangulata még komorabb lett.
Aztán, ahogy oldalra fordította a fejét, csak még borúsabb lett kedélye: Artemisz ott ült mellette, lesütött szemekkel, megalázkodva, és – Chris legnagyobb meglepetésére – kisírt szemekkel.
- Tudom, mit gondolsz most – suttogta az istennő.
- Nem tudsz te semmit! – sziszegte vissza a lány. – Csak azért vagy itt, hogy szétvál…
- Tényleg, valóban így gondolod? – förmedt rá hirtelen Artemisz. – Nézd, Christie, én nem akartam így, ily módon a tudtodra hozni, de aki téged most egy hatalmas nagy csapdába csal, az Aaron maga!
- Hah… Igen, persze! Hogyne! Tök jó!
- Gyere velem! – Majd nem hagyva választási lehetőséget a lánynak, megragadta a karját, egy pillantásnyi idő múltán pedig egy barlangban találták magukat, melynek bejáratát egy vízesés zárta el. Chris hamar felismerte, hogy ugyanannál a tónál vannak, ahol tegnap – tényleg csak tegnap lett volna? – majd ismét vádló tekintettel fordult Artemiszhez.
A barlang egyik sötét szögletében megmozdult valami, valami kicsi és fehér, amely csillogásával kitűnt a barlang félhomályából.
Holdfény közelebb jött, és fejét Chris ölébe fektette.

- Ne haragudj rám! – szólt ismét a titokzatos hang a lány fejében, visszahangozva. Christie ismét felkapta a fejét, körbenézett, de Artemiszen és önmagán kívül nem látott más beszédképes élőlényt.

- Tudod – szólalt meg Artemisz – Aaronnak részben igaza van. Ám amit velem kapcsolatban mondott, az színtiszta hazugság, de nem önszántából mondta. Félrevezették, és nem véletlenül. Tudod-e, Chris, tudod-e, hogy milyen ember volt ő életében?

A lány homloka ráncba szaladt, majd meghökkenve elgondolkozott. A kérdés váratlanul érte, merthisz mindig is remélte, hogy ezt sosem teszik fel neki. Rengeteg mindent tudott Aaronról – hogy mi a kedvenc étele, színe, hogy hívták az első kutyáját -, de életének első tizenhat évéről jóformán semmit sem tudott. Artemiszre nézett, aki már szinte türelmetlenül várta a választ, majd Holdfényre, akinek szeméből bíztató csillogás tükröződött, végül pedig a vízesésre, s most tűnt csak fel neki, hogy a víz szinte hangtalanul zúdul alá, mintha nagyobb távolságra ülnének tőle. Aztán végignézve magán és vizes ruháin – mintha maga is úszott volna, noha Artemisz egy pillanat alatt hozta ide.

- Nem, nem emlékszem – suttogta végül a halk zúgásba, és érezte, hogy benne is megindul valami, egy újabb szikla, amit tegnap már legörgetett, és most mégis újra ott volt.
- Tudom – enyhült meg az istennő, és barátian a vállára tette a kezét. – Tudom, hogy sokan mondják, nem számít a múlt, csak a jelen. De Aaron esetében ez teljesen más – egyrészt még nem is hagyott fel az össze múltbeli tevékenységével, másrészt úgy elzüllött akkor, hogy az már visszafordíthatatlan. Téged, és ezt őszintén mondom, szeret.

- Öt éves lehetett – folytatta az istennő, - mikor meghalt a nagyanyja. Nagyon szerette őt, mert a szülei keveset foglalkoztak vele, mindig is a munkájuk volt az első nekik. Évekig csak gyülemlett benne a fájdalom, mindig a bosszúját tervezte. Aztán rátalált egy elég sötét gyülekezet, és ő belépett közéjük. Hasonló dolgokat vallottak, mint a mazochisták, csakhogy ők nem magukat kínozták, hanem másokat. Más embereken vezették le saját fájdalmukat. Kábítószereztek, cigiztek és ittak, nőztek, a lányok pasiztak – minden éjjel mással voltak ágyban. Ez így ment évekig, anélkül, hogy Aaron szülei erről bármit is tudtak, vagy tettek volna. Volt rendőrségi ügye is, nem is egy, de mindig álnevet adott meg, és azért állhat most szabadlábon, mert a hírhedt ügyvéd, Jack Morrison kezei közé került, aki persze elintézte neki. Akkor tért viszonylag jobb útra, mikor veled találkozott. Te is csak egy egyéjszakás kalandnak indultál, de te más voltál, és beléd szeretett. Egy évig kitartóan hűséges volt hozzád – aztán kezdett számára unalmassá válni minden, és ismét visszalépett – ott pedig beteg lett. Akkor jött rá, hogy mennyire bánja, hogy nem értékelt téged, hogy mindig ott voltál vele.
- Ezért látogatta meg őt a kisfiú, aki tulajdonképp az ő gyerekkori mása. Ő hozta ebbe a világba, hogy megmutassa neki, miben kéne változnia, az azonban nem volt tervben, hogy te is idekerülsz, mert addig minden teljesen rendben, hogy én itt vagyok, és vigyázok rád. De az olyan pillanatokban, mikor Aaron megjelenik, nekem el kell tűnnöm, mert gyerekkori önmaga ezt a parancsot rendelte el. Csak egyvalaki maradhatott a közeledben, de róla nem tudhattad, hogy kicsoda – ez pedig a te gyerekkori másod, a te lelked, amilyen valójában.

Chris néma csöndben ülve hallgatta végig a monológot. Nem akart és nem tudott megszólalni. Ahogy Artemisz elhallgatott, a barlangra néma csönd borult, még Holdfény sem moccant. Chris lélegzetvisszafojtva várt, hogy történik-e valami, majd eszébe jutott az utoljára elhangzott mondat. Kétségbeesve kezdett kutatni ittlétének minden perce után, de nem talált egyetlen állandó szereplőt sem benne. Lehet, hogy egy kis bogárról lenne szó? Vagy egy madárkáról? De talán az sem kizárt, hogy Holdfény az…
Artemisz nem szólt, csak búsan nézett maga elé, néha-néha egy-egy pillantást vetve a lány elmélázó tekintetére, mely most épp a kis unikornison állapodott meg. Mély levegőt vett, hogy szólásra nyissa a száját, amikor az eddig gondolataikat is elnémító vízesés hangja elnémult – mikor valaki hirtelenjében lecsapja egy zenedoboz tetejét.

A lány és az istennő egyszerre kapták fel fejüket, Holdfény pedig felugrott Chris öléből, a barlang bejáratához ugrott, s fejét bikamód leszegve kaparta mellső lábaival a földet, mintha csak várna valakire, valaki nagyon rosszra. A Nap delelőre hághatott most, ám az ég most csaknem teljes sötétségbe borult. Holdfény halkan fujtatott, fehér bundája kiviláglott a homályból.
Chris még épp érzékelte a mellé eső sziklát, azonkívül csak a kicsi fehér csillogását látta. Artemisznek már nagyobb szerencséje volt: vadászistennőként egész jól boldogult még így, teljes sötétségben is, a barlang legapróbb részleteit is ki tudta venni. Lassan felemelkedett, hogy megnézze, mi torlaszolta egy a hatalmas víztömeget, ám épphogy csak megmozdult, Holdfény máris figyelmeztetően ráhorkant, s Artemisz kénytelen-kelletlen visszaült a földre.


A semmiből jött. Teljesen hirtelen, nesztelen, s csak akkor figyelmeztetett jelenlétére, mikor ellene védekezni már késő volt. Hangja mélyről tört fel, darabokra törte még a sziklákat is, nem beszélve termetéről, mely magában hordozta a hatalmat, alázatot ébresztve ezzel másokban. Izmos nyaka körül lánc csörgött, jelezve, hogy nem is olyan rég még tartozott valakihez; valakihez, aki még nála is nagyobb hatalommal jelentkezett. Borostyán szemei tűzként világítottak a sötétségben, agyarai Holdfénynél is világosabbak voltak.

Chris először csak magában sikoltott fel, majd amint teste felfogta, mi is történik, torkát halk sikoly hagyta el, épp csak annyi, hogy a hatalmas állat felé fordítsa fejét. A lány azonban még magát is meglepve gyorsan lenyugodott, higgadt maradt, és nem esett pánikba, bár hallotta fülében a vér lüktetését, szinte sejtenként érezte annak áramlását. Látása azonban élesebb lett, már tisztán látta Artemiszt, s még tompán hallotta is az acél csengését, ahogy az istennő lassan előcsúsztatta vadászkését.
Artemisz szíve gyorsabban vert, ahogy végignézett a hatalmas állat mindhárom szempárján: Cerberus maga jött fel értük, hogy elvigye őket. Tudta, hogy ki áll a háttérben, s azt is, hogy a lánynak a tudat a lény harapásánál is jobban fog fájni majd.

A kisfiú veszített…

Aaron lelke az örök semmibe veszett…