A göndör tündérlány

Leírok egy történetet, talán nem fog tetszeni, mert nincs benne erotika, mégis úgy gondolom, tanulságos lehet. Itt szeretném leszögezni, hogy minden szava igaz.

3 éve történt, tavasz volt, mint most, és én annyira szerelmes voltam abba a lányba. 19 voltam. Ő 18. Már gyermekkorunk óta ismertük egymást. Nem tudtam mást elképzelni, csak őt. Mindig róla álmodoztam, de nem arra gondoltam, hogy hű de lefektetném. Egyszerűen szerelmes voltam bele. Nagyon. Ő ezt persze nem nagyon vette észre. Egy napfényes délután összefutottunk a Tisza partján, én pedig végre bátorságot merítve elhívtam sétálni. Még az sem zavart, hogy a barátnője is vele volt. Ő igent mondott, csak mondta, hogy előtte menjünk el hozzájuk, felvesz egy hosszú nadrágot, mert hűvösödik az idő. Elsétáltuk hozzájuk, a barátnője pedig közben diszkréten távozott. Elindultunk sétálni, és én annyira boldog voltam, mint még eddig soha. Reménykedtem, szerelmes voltam. Közben beesteledett, leültünk egy parkban. Közben beszélgettünk, hogy mi történt velünk az elmúlt években, amíg nem találkoztunk. Ő megjegyezte, hogy milyen romantikus, és hogy vegyem le a baseballsapkát, mert anélkül jobban nézek ki. Persze dagadt a büszkeségem. Annyira szép volt, ahogy belenéztem a szemeibe és azt a mérhetetlen ártatlanságot és szerénységet láttam bennük, amit még eddig senkiében.

Finoman bókoltam neki, ő pedig mosolygott, mintha nem venne komolyan. Mégis úgy éreztem, hogy ez életem legszebb estéje. Annyira természetes volt, nem kellett megjátszani magamat. Hazakísértem, a kapujukban még jó ideig beszélgettünk. Megbeszéltük, hogy máskor is találkozunk. Megígérte, hogy eljön hozzánk. Alig bírtam magammal, szerettem volna megölelni a világot. El is jött hozzánk, és ezek után találkozgatni kezdtünk, de ahogy teltek a hetek, egyre hidegebb lett velem, egyre jobban éreztette velem, hogy valami nincs rendben. Egyszer megemlítette, hogy beszélnünk kéne, én helyeseltem, hogy ideje lenne. Egyik este elmentem hozzájuk, kiültünk a házuk elé, mert ott volt egy játszótér. Mondta, hogy mondjam én először, amit akarok. Én egyszerűen leblokkoltam, nem tudtam elmondani, hogy mit érzek iránta. Csak nagy sokára sikerült végre bevallanom neki, hogy mennyire odavagyok érte, mennyire szeretem és akarom őt.

Ő meg csak nézett rám, azokkal a nagy barna szemeivel és csóválta a fejét.
– Nem, én ezt nem akarom – mondta. – Nem vagyok szerelmes beléd. – Ez a négy szó megtette a hatását. Végem volt. Szépen elmagyarázta, hogy idő közben összejött egy másik sráccal, aki egyetemista, és hogy azt szereti, rám meg csak barátként gondol. Elindultam hazafelé, mint aki benarkózott. A legnagyobb ellenségemnek sem kívánom azt az érzést, amit akkor éreztem. Úristen, visszautasított életem szerelme. A szívem fájt, a könnyeim ömlöttek. Rám tört az önsajnálat. Persze ezek után nem volt mit tenni bele kellett törődnöm. Azóta sok minden megváltozott, de egy valami megmaradt bennem. A szerelem, amit iránta éreztem és mindig is érezni fogok. Azóta van egy barátnőm, akit nagyon szeretek, mert egy tökéletes lány, de úgy szeretni soha senkit nem tudok már, mint Őt. Eltelt három év, mégis sokszor azt álmodom, hogy újra ott ülünk azon a padon a parkban, a csillagos ég alatt, és Ő igent mond nekem, és én annyira boldog vagyok, mint senki más ezen a világon. Aztán felébredek, és rájövök, hogy Ő már soha nem lesz az enyém.

Máig nem tudom, mit rontottam el, talán soha nem is fogom megtudni. Talán azt, hogy annyira óvatos voltam, nehogy elrontsak valamit. Mégis elrontottam. Egy életre. Pedig én csak boldog szerettem volna lenni.