Írásaim

Rendőrök elviharzottak, és mi is elindultunk. Nem akartam elhinni, hogy ennyivel megúsztuk. Hát, nem úsztuk. Mentünk kb. két kilométert, amikor megint kék villogó tűnt fel mögöttünk. Azt hittem, ugyanazok a rendőrök, de nem. Ezek hárman voltak, és mindhárman odajöttek. „Kiszállni a kocsiból!" (Na, ezek sem udvariaskodnak fölöslegesen.) Árpi elkezdett nyekeregni, hogy nincs rajta gatya, de nem hatotta meg őket. Kiszálltunk. „Kezeket a kocsira, széles terpesz." Mit volt tenni,...

Úgy kezdte, hogy a műszerfal összes szabad helyére kapcsolókat és ledeket barkácsolt. Ezek nagy részének semmi funkciója nem volt, csak (szerinte) jól nézett ki. Mások szerint inkább hasonlított Pirx kapitány valamelyik járgányára, de neki tetszett. A legjobb az volt benne, hogy volt nyolc kapcsoló, ami sorba volt kötve a gyújtáskapcsolóval. Cselesen ezeket úgy építette be, hogy egy részüket megfordította, tehát az autót csak egy bizonyos kapcsolóállásnál lehetett indítani....

Eljött értem. Nem mondott semmit, én pedig nem kérdeztem. Némán, szavak nélkül követtem. Az se érdekelt, hogy hova visz. Nem tudta, ki ő, nem ismertem. Ő se ismert, mégis úgy rendeltetett, hogy akkor együtt legyünk. Ez volt a Sorsom, a Végzetem. Ő volt a Végzetem...

Hol volt, hol nem volt - mint ahogy a mese törvényei megkövetelik - , élt valahol, valamikor az idők kezdete előtt Földapó és Vízanyó. Apó vigyázta a hegyeket, az erdőket, a tarka réteket, Anyó pedig gondoskodott számukra az életet adó vízről, amelyet a vígan futkározó patakoktól és az ezüstösen csillogó tavacskáktól kért. Nagy szeretetben nevelték fel gyermekeiket, a három lányt...

Te vagy az én Lédám, ördögöm és angyalom,
Kívánlak bár, de meg is vetlek nagyon
Volt mikor istennőként ragyogtál,
S lám, kirugdalt szajhává váltál...

...A ég sötét kárpitját néztük ketten,
Közben beszéltünk halkan, önfeledten.
De végül elmerültünk álmainkban,
S elaludtunk egymás karjaiban.