Írásaim

Suttogásban, kiáltásban,
Izzasztó szép napsugárban,
Szomjam oltó árnyékodban,
Tálaltam magam tavaszban...

Vízcsobbanás született,
Lassan, lassan ébredek,
Eszembe jut éjszakám,
Hol a kedves várt reám...

„Ki szoktam a kukimat verni.” – ezt a mondatot ismételtettem el vele kétszer. Mindig csak a „szoktam” szót értettem meg. Nem tudtam, mit mondjak neki.
- Nem baj az. – mondtam végül. Nehezen formáztam meg a szavakat. Ezúttal ő kérdezett vissza: „Tessék?”. Másodszor is csak nehezen válaszoltam neki. Mintha szerepet cseréltünk volna; én nehezen artikuláltam a szavakat, arcomon az értetlenség és a meglepettség jellegzetes jegyeivel, és ő volt, aki próbálta megérteni furcsa beszédemet....

Egy pillantás, és felborítod életem,
Egy villanással eltűnik az értelem.
Láttalak szívem erősen dobogott,
De szemedben a tűz már nem értem lobogott...

Megint egy újabb nap, Nem hozhat már újat. Ez a nap is mint a többi, Elindul és túl kell élni.
Túlélni- egyedül, szótlanul, így szíved megtanul. Magányosan élni, Mindentől félni...

Nézz a szemembe, s meglátod,
Nem vagyunk már bárányok.
Jónak láttál, de csak voltam.
Lelkemet már rég eladtam.
Fájt a szívem, imádkoztam,
De enyhülést mégsem...

Nézz körül s lásd meg magad, A lélek ha a testben ragad. Engedd el, had szárnyaljon, Engedd el, hogy többet lásson...