Írásaim

...Ébredek megint, Újra az ágyon
Akárhogy nézzem ez már nem állom
Mosoly az arcomon, sehol egy könnycsepp
Csak magamon nevetek, milyen gyenge vagyok

- Zófa! Látja?
- Tessék? –rebben fel az éj pillangója, s szárnya mintha eltört volna.
- DIE Sofa, és nem DAS! Miért nem figyelsz jobban?
- Próbálok… - sóhajtott, és a padra omlott, karjai melegébe bújva bámulta a tanárnőt, nézte a szürke rémet, szürke gépet… Nem mert belenézni szemébe, félt, hogyha mégis megtenné, elszakítaná minden képzeletét, ollójával, a régi, kemény vassal szelné ketté…

Esőszarkalábak az ablakon, kattogó vonatrapszódia a fülben. Gyűrt, poros éjben felcsikordul a futószalag, a vonat egyhelyben áll, körülötte egymást váltják a tájak. Romos vasútállomásnál megpihen pár percre a műszak. Fent összemosódott neonfények. Szemben a lány göndör arcbalógó hajjal. Szendén alszik, arca üvegről tájba mosva visszatetszik. Moccan a lélek, körbelengi őt a vágy...

Más iránt ilyet még nem éreztem soha.
Az ő nevét irogatom mindig a porba.
Mikor elmegy mellettem és rám mosolyog,
Hihetetlen mily nagyon boldog vagyok...