Együtt jártak ők, sok éve

Együtt jártak ők, sok éve már.
A fiú és a lány, két jóbarát.
Hideg tél, meleg nyári napsugár,
kint találta őket a szűk kis utcán.
Egymás kezét fogva beszélgettek,
sugdolóztak csacsi szavakat.
Boldogok voltak. Szerették egymást, a fiú és a lány.
Egy nap így szólt a lány:
- Gyermeket várok, szép kisbabát! -
Sugárzott a szeme az örömtől.
De a fiú nem szólt, csak némán elköszönt.
Nem várta a lányt a Duna partján,
elment némán, és hidegen.
Ez volt hát a nagy szerelem?
És megszületett a kisbaba.
Fekete, zöld szemű, akár az apja.
Boldog volt a lány, hátha eljön az apja.
De nem jött, hiába várta.
A hónapok, az évek pedig egyre szálltak.
Mégis reménykedett, hátha visszatér.
De a fiú ekkor már másnak mesélt.
Egyedül élt a lány a kisfiával, árván.
Benne lelte elmúlt ifjúságát.
Nőtt a kisfiú, napról napra szebb lett.
Kimondta az első szót, a legszebbet.
Egy napon aztán sétálni mentek.
A kisfiú ott totyogott az anyja mellett,
a szűk kis utcán, ahol azelőtt a fiúval jártak.
Felvillant a régi szép emlék, az elmúlt szép napok.
Felsóhajt a lány:
- De kár, hogy egyedül vagyok!
A sarkon egy ifjú pár köszönt rá.
Fekete hajú, zöld szemű fiú, és egy szőke lány.
Visszanézett a lány, s könnyein át így szólt kisfiához:
- Látod, Ő az édesapád!