Írásaim

Szívem eldugott szegletében
Égető hiányodat érzem
Hiányzik ahogy átölelsz, ahogy megcsókolsz,
Ahogy reggel ha gyürötten ébredek bókolsz.

Miért van az,hogy oly sok mindent
tervezget az ember,
s aztán később elismeri,
nem sok mindent ért el.

Semmi nesz, beszélgetés. Egyáltalán semmi. Csalódottan botorkáltam vissza az ágyamba. Helyrebillentek a dolgok - gondoltam. Kialusszák magukat, és szó nélkül lelépnek majd másnap. Dühös voltam magamra. Mint valami félnótás ismételgettem magamban: Az autóban kellett volna, az autóban kellett volna.... Ahelyett, hogy életem nőivel tölteném az éjszakát, feküdtem tehetetlenül...

Ha a hajnalban pirkad tudd, hogy én vagyok a felkelő nap sugara.
Ha könny folyik az arcodon én vagyok a szél és felszáritom!

Annyira beindultam, hogy le se lankadtam. Kirántottam a szájából fegyveremet. Két kezét összefogtam a feje felett, térdemmel szétfeszítettem lábait, hogy pinácskája szabadon és védtelenül táruljon kőkemény farkam elé.
- Még nem volt elég te ribanc? - préseltem ki összeszorított ajkaim között. Azzal belenéztem mélykék, dühösen villogó szemeibe és tövig belöktem neki farkamat...

Most írom e verset, de nem tudom mi lesz a vége,
Már hullajtom könnyem a szomoruság vedrébe.
Keserves a lelkem, mert egyedül vagyok,
Kit szeretek, tőlem távol ragyog.
...

Oly szép a virág, de eléri a láb
és könnyedén földre tiporja,
mellette halad a balga s a vad,
bizony letapossa a porba.

Messze tőlem, még oly távol
Látom őt hisz lehet bárhol
Szívem étke lobban, lángol
Szemem előtt lebeg táncol...

Már emelgeti a fejit! No kapsz egy puszit, Csipkerózsika... Egy puszit csippentett az éledő fütykös lógó végére. Aztán bekapta az egészet. A hajába kellet markolnom, hogy fel ne boruljak lavórral. Éreztem, hogy lábam közt kezd dagadni a prosztatám. Istenien oboázott...

Hangokat hallok de nem értem őket,
Képeket látok, mit álmok szőnek.
Ébren vagyok, vagy csak álmodom?
Egyszer majd talán megtudom.