Írásaim

Remeg a kezem mikor újra látlak,
vérzik a szívem mikor menned kell.
Mikor lesz az,
hogy csak velem leszel és
többé nem engeded el a kezem!?
Szeretlek ez nem kétség,...

Lezárt szemhéjad mögött, pillantásod,
minden rezdülése megtöri a valóságot,
szilánkokból formálódó furcsa világok,
kavargó porszemek, hiheto látomások.

Faág szeretnék lenni, kettőből az egyik,
melyek összefonódva a létet nem is sejtik,
csak élnek, önfeledten, egymást átölelve,

Kint a felhők úsznak lassan tova,
És most én is úgy mennék el, valahova!
Mindenféle titkos távoli helyekre,
Vagy akár fel, havas hegyekre,

A szavak zavarban vannak, szemérmesen,
hallgatnak, keresik a titkot, félszegen,
hogyan is mondhatnák el az emlékeket,
ehhez kevés a betu és kevés az ékezet.

Mirol suttog a levél, mikor megsimogatja a szél,
Hogyan ébred a rét, mikor megcirógatja a fény,
Mirol csobog a csermely,

Megérinteném kezét, de nem merem,
élo holdfénybársony, selymesen,
cirógatnám ujjait, csendesen,
oly gyorsan repül az ido kedvesem.

A fiú rettentő intenzitással folytatta a nyelvével az izgatást, érdes nyelve járt, mint a tornádó.. mielőtt Dóri ismét elélvezett volna, abbahagyta, és egyetlen lökéssel a lányba hatolt. Fantasztikus érzés volt mindkettőjüknek. A fiú gyengéd csípőmozdulatokkal mozgott a Dóriban, azután egyre gyorsabban, erőszakosabban. Hatalmas sóhajok, nyögések közepette értek el a gyönyör kapuiba, ahol kicsit lassítottak a tempón, hogy még tovább élvezhessék egymás testét. Még pár percig tartott, aztán...

Lant húrjáról szálló, halkuló remegések,
mielött ujjad hegye, újra érinti a fémet,
bársonyos forgatag, haja csillogó fénye,
csapongás, mint gyertyalángok a szélben,

Szerelmem hírnöke,
Zárt ajtókat talál,
Úgy érzem számomra,
Megváltás a halál!