Szeretlek, és soha el nem feledlek

Tőlem miért nem kérdezi senki, hogy mit akarok?
Csak ülök itt, némán, itthagyva, egyedül a padon.
Nem kell nekem a világ hét csodája.
Mit kezdhetnék velük?!
Kössem magam fel egy fára?
Nem kell toronyóra lánccal sem,
Azzal se tudnék mithez kezdeni, azt hiszem.
Mégcsak egy lyukas garassal se mennék semmire,
Mert szívemet nem elégetíné ki már az se.
Nem kell a kellemes ősz sem,
mikor aranyos színben pompázik minden.
Nem kell a tavasz se már,
mikor a rügyektől csak úgy mosolyognak a fák.
Nem kell a tél, a hó,
Fagyoskodni, síelni?! Ugyan már! Az se jó!
Nyárra sincs szükségem,
csak perzsel a nap, s szerelmek gyúlnak a szívben.
Minek a boldogság?!
Úgyse lehet benne részem...talán soha már.
És mi értelme szomorkodni?!
Na, abban vagyok én már olyan, de olyan profi.
Ha egyszer megkérdeznék tőlem, hogy mit is akarok,
Talán azt felelném erre, hogy vissza kapni egy rég elvesztett dolgot.
S hogy mi az a dolog, azt kérdezed?
Hát semmi különös, csak maga a viszonzott szerelem.
Te!
És ha ezt mind visszakapni túl nehéz lenne,
Hidd el, megelégednék én kevesebbel.
Nekem elég lenne csupán egy éjszaka.
Egy északa szerető karodban...
De ha ez is teljesíthetetlen vágyálom...
Hát... akkor nagyon sajnálom.
Elég egy csók is. Egyetlen apró csók,
mely szívem lángján valamellyest olt.
Azután mehetsz, ha még menni akarsz...
Elfelejtelek valahogy én is, és talán már nem lesz, ami visszatart.
Ha egyszer megkérdeznék, hogy mit is akarok,
Ennyi lenne a válasz... És az indok:
Szeretlek!
És soha el nem feledlek!