reménytelenül...

Utálom az életem!
Utálom a helyzetem!
Hogy senkit se érdeklek!
Hogy senki se segít nekem!
Azért kezdtem naplómat,
Valaki illessen egy szóval.
"depis srác" lett a nevem.
Hátha beszél valaki velem,
És akkor más lesz.
De úgy látszik ez sem,
jött be nekem,
mint annyi tervem.
Utálom az egész világot!
Szinte már hányok...
Igen, TÉGED is utállak,
ki olvassa e sorokat.
Hisz te se segítesz!
Még csak meg se vetsz!
Értelme nincsen már,
életemnek és ez fáj!
MAGAMAT is utálom, nagyon,
Tétlenségem végét várom, vakon.
Reményem is lassan elfogy,
nélküle pedig semmi vagyok.
Épp ezért is remélem mielőbb meghalok.
Lehet, saját kezemmel segítek magamon?
Jóllehet ezt még magam se tudhatom.
De változást már mástól nem várhatok.
Reményem bennetek volt,
Mellesleget olvasók...
De minek is éljek,
Ha senki se ért meg.
Már meglehet néha ember se vagyok,
Hisz érzésemet jóideje magamban tartom.
Hatalmas embertömegben
A magány kerget.
Nincs egy barát,
Se egy szerető lány.
Így az életemnek egy cseppnyi
Értelme sincs.
Várjak, én?
De meddig még?
Türelmem rég elfogyott,
Ahogy szemem felnyílott
Éva által, ki okozott oly’ nagy fájdalmat
Anélkül, hogy mindezt tudhatta volna.
Vagy várok,
vagy meghalok.
De meghalni kisebb fájdalom.
Lehet, inkább azt vállalom.
Jöjj Édes Halál!
Adj egy csókot hát!

2008.01.15.