Mennem Kell

Mennem kell, míg hegyek lába zöldbe nem borul
Mennem kell, míg a kék hold tengerekbe hull
Lábam már fáradt, csizmám orra foltos
Fejem makacs súlyát nehezen emelem
De kezem rezzen még, mert kezedet keresem

Ha visszanézek, karod apró, meleg, emlék
Csókod íze méz, mit most ajkaimra kennék
Mert éhezek még mindent, amit akkor adtál
Mikor kicsit enyém, mégis önmagadé voltál

De már vége!
Kezed búcsút int, mert valami elszakadt
Szemedbe port hintett, s gyorsan elszaladt
Tán lelked fájdalma, sebeidnek súlya
Ami, bár szerettél, vállaidat húzta,

Könnyet ne ejts, mert akkor is elmegyek
Hosszú az út s várnak zord, magas hegyek
A dombok, és erdők, virgonc kis patakok
Mikben szomjam oltom, mint fáradt szarvasok

De gondolj majd rám, ha üres lesz az ágyad
Gondolj rám, ha kihűlt, minden forró vágyad
S súgj egy csendes szót a hűs hajnali szélnek
Akiket szeretnek, azok visszatérnek!