Hiányzol

Tavaly nyáron egy furcsa érzés égtelenkedett bennem.
Csak hevített folyton, de ellenkezni nem mertem.
Égetett minden egyes hosszú, édes csókod,
Szíved nászútra ment az enyémmel, s szerelemmel oltott.

Ahogy nyelven a nyelv megpihent, mint munkás egy nehéz műszak után,
Úgy forrón ölelő karok ölelkeztek minden egyes éjszakán.
Egy csók újabbat, s újabbat kívánt,
A szív lüktetett, mértéktelenül fűtötte a vágy.

Igazi boldogság-érzés töltött meg akkor, ott.
A hely, az idő, a szerelem, és Te: minden adott volt.
Naplementék, sötétedések,
Koromfekete időben való hazakísérések...

Mindenből adtál egy kicsit, s most ezért fáj úgy emlékezni,
felidézni, a helyet, az időt, a szerelmet, Téded, s közben nem sírni...
Mert újra itt a nyár, de belőled már elmúlt a szerelem.
Én pedig még mindig csak magamban a rendet, s a nyugalmat keresem.

Ez a nyár már nem olyan édes.
Hihetetlen, de a nap sem olyan fényes...
Mert nem égeti számat édes csókod, s az üzenet se jön...
Te nem gondolsz már rám, s nekem esetleg csak néhány ismerős köszön.

De nekem azért hiányzik az érzés, amit adtál, hiányzol Te!
Nem hiszem, hogy akárki pótolhatná ezt, megmaradtál bennem, nem is akármennyire.
Egyszer még talán újra meglátlak, s nem is tudom majd mi tévő leszek...
Azt hiszem majd csak nézlek... és lehet, hogy belekönnyezek...