Történetek

A pénzt, amit gyűjtöttem nem bankban tartottam, hanem a szobámban az ágyam alatt őriztem egy utazótáskában. Én sem tudom miért, de valahogy mindig az járt a fejemben, hogy eddig mindent magamnak intéztem, ezáltal hamar értelmet nyert nálam az ismert mondás miszerint „ha azt akarod, hogy valami sikerüljön azt magad csináld”. Talán ezért nem bíztam bankra a pénzem. Ezenkívül a szobám mindig is privát szféra volt nagyon kevesen léphettek oda be. A barátaim sokáig nem is értették ezt a „szeszélyemet”...

- Mi a baj? – kérdezte lágy hangon.
Volvand nem felelt. Egy darabig hallgattak, és a csönd most kissé kínos volt.
- Apád az egyetlen tímár Teniterában? – kérdezte a lovag, csak hogy valamivel megtörje végre a hallgatást.
A lány csodálkozva emelte fel a fejét.
- Apám? Apám nem tímár. Földművelő, mint a telepesek legtöbbje. Az iparosok itt szinte mind xwandok. A teniki kormányzat gondoskodott róla...

Érzem, amint megbénulok, nem tudok lőni, sőt a fegyver is kihullik kezemből. A szörny fogakkal teletűzdelt pofájából sárgás- fehér nyál csorog, nyelve kígyóként tekereg elő, a homlokán lévő szarvak pedig igazán ördögi külsőt teremtenek. Szemem sarkából látom Robert testét élettelenül a földre hullani, de nem tudok tenni semmit! ...

Eddig már hármat elfogtunk év eleje óta. Az Asszony szerint többre volna szükség. Még több áldozatra. De nem tudom… Symbelmine gondoskodik róla, hogy senki ne sejthesse meg, mi történik itt. Hogy itt van a Gonosz. Szeretem nagyon az éjszakákat, amikor nem kell aludni. Furcsán hangzik, de szeretem ezt a házat. Olyan magával ragadó. Bár más lehetőség nem is lehetne, mindannyian Areyepek vagyunk, és rá vagyunk szorulva, hogy itt lehessünk...

Ez a leírás csupán egy a sok közül... mégis vegyes emlékeket hagyott bennem. Minden Kedves Olvasómnak szeretettel ajánlom, remélem, Ön is megtalálja benne azt, ami közel áll a lelkéhez, mint ahogy én is megtaláltam...

- Ó egek!- úgy tűnik, Jüliett mindjárt elájul- én itt megvárlak titeket. Ezen a síron. Siessetek!
- És itt maradsz egyedül?
- Áááááááááááh- sikított Jüliette- nem! Nem! Nem, és nem! Vigyetek!
- Akkor vonszold le magad arról a sírkőről, és gyere.
- Úgy értem, kézben!
- Felejtsd el, Jüliett. Gyerünk emberek!- a szólítottak vonakodva bár, de követték Azut, aki nyeregben érezte magát Ulla néni helyett Zelmával...

Szerencséjére a kezét úgy kötözték a székhez, hogy az ujjai voltak hátul. Kisujjával üggyel-bajjal kitapogatta a betört ablaktábla cikkcakkos peremét. Felhúzta összekötözött csuklóját még egy kicsit, és mikor a csikorgás értésére adta, hogy ott van a keze, ahol szeretné, kicsit lejjebb tartotta, hogy az üveg élét érje a kötél, nem a lapját, majd átlósan húzogatni kezdte. Közben az ajtót nézte...

Nem zavarta, hogy fájdalmat okoz. Csak azt érezte, hogy magáévá kell tennie a lányt, ennyire még sohasem uralkodott el rajta a vágy. Letépte róla a lenge nyári ruhát, kiszabadította magát a farmerjából, a művelet elég sokáig tartott, ugyanis fél kézzel még mindig fogta a lányt, nehogy elfusson. A biztonság kedvéért még egy pofont is lekevert neki, nehogy sikítani kezdjen...

Attól a naptól fogva a három fanyar megjegyzés ott virított a kissé kopott kapun, hogy valamiféle örömöt szerezzenek az utcán elhaladó embereknek. Sajnos azonban viszonylag kevesen jártak az utcában. Az utcában lakók természetesen észrevették másnap a firkákat a kapun, amint kiléptek saját házukból, de eszük ágában sem volt szólni a tulajdonosnak, hogy ugyan jöjjön ki, és nézze meg, milyen minősítést kapott a háza. Volt, aki egyetértett vele, különösen a szomszédok. Akadtak, akik gyanakodtak...

"Eltűntek volna a régi eszmék? Á nem szerintem csak lemaradtak, leszakadtak rohanó világunk száguldó szerelvényéről mely fék és értelem nélkül hajt a saját végzete felé, lemaradtak, mert nem tudunk leállni, de ha tudnánk se állnánk le, hisz nem vesszük észre hiányzó részeinket, mert nem nézünk a hátunk mögé nem tekintünk tetteink fölé s alá...