Történetek

- Jaj de gyönyörű vagy ebben a csinos kis ruhában kislányom!
- Anyám, már nem vagyok kislány, és elegem van abból, hogy mindig ilyen babaruhákat kell hordanom!
- Ha valóban nem vagy kislány, akkor miért nem tudsz egyedül semmit megcsinálni?
- Mert te nem engeded anya! Mindig te mondod, hogy nem tehetek semmit. Hogy azért vannak a cselédek, hogy majd ők elvégeznek mindent. Én ezt unom, hogy fésülködni és öltözködni se engedsz egyedül...

Valami ült mögöttem. Semmi emberi nem lehetett benne, mert csak a pusztító, jeges halál áradt belőle. Utolsó erőmmel felsikoltottam. Legközelebb, amire emlékszem, hogy arccal fekszem a hóban, a kocsi mellett. Hirtelen nem értettem, mit keresek ott. Aztán eszembe jutott minden. Felugrottam és lesöpörtem magamról a havat. Az ajtó nyitva volt. Benéztem, de nem volt ott semmi. A motor járt. Beültem, és leállítottam, hogy kicsit pihenjen...

. Pár évvel ezelőtt talán termőföld, esetleg családi ház volt, ahonnan a kiköltöztetett család nagy valószínűséggel az utcára került, s mindezt azért, mert pénzesebb testvére egyetlen papírdarabbal hegyeket mozdít ki a helyéről. Ö ezt is megteheti. Bármit megtehet. A jövőbeli tervei talán egy önkiszolgáló, vagy butik lesz a szőke, nagymellű szilikonoztatott csinibabák számára, akik agyi teljesítményükkel aligha jutnak el a rózsaszín, avagy műköröm fogalmak szintjétől eggyel magasabbra......

- Jó napot, Tátrai Nikolett vagyok, 92-ben születtem, és a Halász doktornőhöz jöttem. – darálom unottan, mikor valaki végre kegyeskedik az ablakhoz jönni. Végül is mindegy, hogy itt állok, vagy ott ülök, semmiképp nem jutok be hamarabb, de azért csak morgok magamban.
- Foglaljon helyet – mondja, miközben papírjaimat egy asztalra készíti.
Körülnézek a rendelőben, az egyik kislány ismerős. Az ablak előtt ül anyjával. Mindkettőnek szőke haja és nagy, barna szemei vannak. Igen,...

- Megértem és megígérem, keresek munkát. De te is lásd be, hogy azért valamit én is feladtam az életünk miatt. Méghozzá egy számomra fontos dolgot.
- Igen? Mit?
- A tudományt. Neves tudós lehettem volna, ha ki tudjuk fizetni a tanulmányt.
- Bizonyára, de értelmesebb dolgokra kellett a pénz. Arról meg nem én tehetek, hogy 3 éve mióta ott hagytad a sulit, nem dolgozol, csak búslakodsz, meg henyélsz. Miért nem keresed meg rá a pénzt? ...

Persze a békának is megvan a maga reménye. Egyszer, ha valaki megcsókolja, akkor békakirálylánnyá válik, és nem hajítja el. És persze egyre nagyobbakat csalódik ő is, mikor akitől a varázscsókot remélte ember marad, ő pedig ismét a mocsár felé repül szép, íves röppályán...

Végül 10 éves korában megtudta az igazat, amikor rákérdezett meddig kell még neki csinálnia anyja teendőit, mikor jön végre vissza. Akkor mondták el neki a szomorú tényt, de ő apja csodálatára nem volt szomorú, ugyanis elképzelte, hogy hol lehet most a mamája. Fehér ruhában, arany szárnyakkal, arany glóriával. A felhőkön pihen, és mindig odaadóan figyel. Ha beszélgetni akar vele, csak fel kell néznie, és máris ott látja őt, ahogy elképzelte...

Igen, ez jó nagyon… hallom, közben borzonganék. Már azt sem... Óriási lyuk tátong a lelkemen. Csak, ha tudnám... de Kábulatban lebegve tűnik el a lét. Álomba fulladok. Ilyen a halál? Kerestem ezerszer. Most mást keresek. A vállad, az ágyad melegét...

- Mit kívánsz tőlem? Mit tegyek?
- Tudod, hogy hiszek mindenféle mendemondában, hiszem, hogy léteznek ereklyék, hiszem a legendákat. Ezért azt akarom, hogy keresd meg nekem Attila, a hunok királyának a kardját. Adj fel egy hirdetést, amiben egy körutat szervezel meg, és várod a jelentkezőket. Aki megtalálja, azé a vagyonom fele. És minden birtokomnak a fele, beleértve a házaimat, szőlőstelkeimet, cégeimet. Aki megtalálja és elhozza nekem sértetlenül, elmondhatatlanul gazdaggá teszem...

Elolvasom »