Történetek

- Igen. Hová sietsz ennyire? Még van negyed óra a vonat indulásáig! – kiáltottam neki vissza, aztán a pálcám segítségével lelebegtettem bőröndömet.
- Na végre. Már azt hittem, itt öregszem meg – morogta a fiú.
- Ma tényleg bal lábbal keltél – csóváltam meg a fejem. – Akkor, irány hopponálni a 9 és ¾ vágányra! – adtam ki az utasítást, a következő pillanatban már el is pukkantunk...

Átkarolta a vállam, és bevezetett a házba. Leültetett a nappaliban egy nagyobb velúr fotelre, és kiszaladta konyhába jeges teáért. Közben végignéztem a szobán. A bútorok modernek és tiszták voltak, a padlón egy nagy bolyhos fehér szőnyeg. Klementine visszatért két pohár teával.
- Na? - nézett rám. - Mit szeretnél mondani?
- Igazából nem volt konkrét ötletem - mentegetőztem. Klementine le akart ülni a fotelre, de megbotlott, és az ital a kebleire loccsant. A vékony anyag rögtön...

Egyszer a nagyon helyes csapos is megkérdezte, hogy segíthet-e nekem valamiben, akkor szerencsére visszafogtam magam, és nem mondtam ki azt, amit gondoltam, egészen pontosan eljátszadoztam volna vele pár órát a raktárban, de hát… megrögzötten monogám típus vagyok, ráadásul még túl jól nevelt is ahhoz, hogy nyilvános helyen szexeljek, ezért csak azt mondtam neki, ha már nem tudom egyenes sorba rakni az üres poharakat, akkor hívjon nekem egy taxit, és vitessen haza...

Ja igen. Az apa, aki elől menekülünk, nem más, mint Voldemort Nagyúr. Ő az apám. Sajnos. Bár néha igen jó megfélemlítő eszköz, ha közlöm a többi söpredékkel, hogy ki a drága apucikám. Sokkal kezesebbek lesznek. Az anyámról fogalmam sincs, hogy kicsoda, arra tettem fel az életemet, hogy kiderítsem. Ezért fogok szeptembertől a Roxfortba járni. Jipíáé!
De addig meg kell szállnom valahol és erre a megfelelő hely a nagypapi háza. Tudok helyeket választani, az biztos...

Barangolok egy hosszú úton, messzire visz lábam, a homályban tapogatózom. Félelem, fájdalom és kétségbeesés várt e világban s én eljöttem, kiszolgáltattam magam. Szomorú sors ez egy fiatal lánynak, de csak magára vethet senki másra. Kellett neki elcsatangolni, az egyenes, tiszta útról letérni, miként megismerje az erdőt, mi az út szélén szalad, a vad hangok s állati szellemek vonzottak...

- Tehát szájszag?
- Nem, mostanában már majdnem elégedett vagyok ezzel a lányoknál, mármint amelyik nem dohányzik. Nem a tüdőrák érdekel, de egy nedves hamutartót kinyalni nem egy nagy élmény. Az első csapás a megszólítás fogadása. Többnyire nincsenek vele tisztában, hogy jól néznek ki. Ahogy visszaszól, már az első mondatnál egyből úgy érzed, hogy hazudtál.
- Később úgyis az jön.
- Az jön, de éppen ezért. Az első pillanattól fogva nem hiszi el, hogy tetszik neked. És...

Gyarmati Bálint még tizenegyedik osztályban is ott tartott, ahol mondjuk öt éve: sehol. A gondolkodásmódja, amely mindenben a gyermeki őszinteséget és a logikus lépéseket kereste, sajnos nem változott. Naivságának jegét egy késő ősszel kezdődő és majdnem nyár elejéig elhúzódó ügy törte meg, amely egyik barátját személyesen is érintette...

– Akkor, nincs más hátra, mint előre!- fontoskodott tovább. - Lefekszenek szépen ide! Úgy felgyűrjük az ingujjakat, elszorítjuk az ütőeret, aztán belebökjük a lyukas tűt a vénába! - lihegte kéjesen, megnyalva szájszélét, és az ágyon fekvők felé indult a tűvel. Abban a pillanatban, amint meg akarta bökni Ádám vénáját, Éva felugrott fekhelyéről, és tépőfogait az orvos nyaki ütőerébe mélyesztette. Az orvos se köpni, se nyelni nem tudott a meglepetéstől, és mivelhogy hatalmas testű ember volt...

Majdnem minden nap megtörténik ugyanaz. A saját ágyamban térek nyugovóra, de mikor felébredek, már nem vagyok ott. Sőt már a házban sem vagyok. Egy erdőben ébredek. Mindenem csupa vér. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi történik velem...

Mindenkinek vannak kedves játékai. Minden gyermeknek. Például játék macijai, kisautói, vagy csak színes rongydarabjai – amelyektől soha nem válna meg. Bálintnak is voltak. Pontosabban egy: egy felnőtt-kéznél alig nagyobb, barna bundájú, piros pulóveres kis macija. Dörminek nevezte. Nagyon szerette; sosem hagyta otthon, ha elutaztak valahová, csak arra a pár órára volt hajlandó megválni tőle, amíg az óvodában – később az iskolában – volt. Dörmi mindig ott volt a feje mellett, a párnáján,...