Történetek

New York utcái folyton hemzsegnek a bűnözőktől. Én mégis a legnagyobb forgalomban, este vágok neki az útnak. Ők még nem tudják, hogy én leszek ma este a legveszélyesebb mind közül. Erre a gondolatra elmosolyodtam...

Nem volt előttem anyaszerep, nehéz volt lány kamaszként férfiak mellett felnőni. Úgy éreztem, nem értenek meg. Semmivel kapcsolatban. Se apa, se a nagypapa. Hisz ők nem nők, hogy is érthetnék meg az első nagy szerelmet, az első szerelem utáni szakítás gyötrelmeit, hogy milyen az, mikor az embernek gondjai vannak...

Ez a történet egy álom alapján készült, teljesen, szóval a hirtelen, teljesen váratlan és szürreális fordulatokért elnézést kérek, de akkor nem én voltam a főnök. :)

Emlékek. Életek. Álmok. A lányom. Én.
Ő a tökéletesség. Formás, nőies csípőjéig érő aranybarnán csillogó, göndör fürtjei egy igazán kivételes arcot kereteznek. Mély, meleg barna szemeivel érzékien, mégis gyermekiesen ártatlanul tekint a világra. Orra finom vonala és igen, azok a telt ajkak! Meseszerű! Úgy ragyog felettünk, mint egy szivárvány...

Kényelmes tempóban haladtam az úton, a rádióból kellemes dallam áradt szét. Az égen szent János bogarakként pislákoltak a csillagok, jóllakottan mosolygott a Hold.
Árny bukkant fel az út szélén, nem láttam rendesen, tovább gurultam. Magam sem tudom miért, de zavart a dolog. Talán ember? Mit keres ilyenkor az országút szélén? Lekéste a buszt, vagy lerobbant valahol a kocsija? Hátha segítségre szorul…

Levegő… levegőre volt szüksége, úgy érezte elég a forróságban. Támolyogva kereste a kijáratot, és amikor végre kijutott, nagy kortyokban nyelte a friss levegőt. Homályosan látott, de hiába dörgölte meg a szemét. Nekidőlt a falnak, muszáj volt valami szilárd támasztékot találnia. Kezét maga elé emelte, úgy nézte, hogyan húznak maga után árnyékot a vonalai. Mosolyogni támadt kedve…

Az utam egy elhagyatott játszótér mellett vezetett el, ahol a hinták nyikorogtak. Ekkor észre vettem, hogy valaki áll a sötétben és engem néz. Elindult felém. El akartam futni, de a lábam földbe gyökerezett. A hold megvilágította arcát, mely porcelán fehér volt és vágások tarkították. Hosszú bőrkabátot viselt, zöld szemében megcsillant a hold fénye...

- Mit nem adnék végre néhány nap szabadságért… Kezdek fáradni attól, hogy hétvégén is hajnalban kelünk.
- Panaszkodsz? – kérdezte Tamás.
- Nem, eszemben sincs. Ha nem lenne hozzá kedvem, nem tenném. Csak megjegyeztem, ideje lenne már egy olyan szombat reggelnek, amikor ágyba hozza valaki a kávét…
- Ágyba? – csodálkozott Tamás
- Igen. Tudod, kávé az ágyba, az ember megissza, közben zörög a reggeli műsor a tévében, aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy visszaaludtál…...

De most már rendes vagyok a lányokkal, próbálok az lenni. Öltözz, megyünk – közöltem vele. Az önbecsüléséből annyi sem maradt, hogy tiltakozzon az ellen, hogy megint ki akarom dobni reggel, csöndben kereste a holmijait, nehogy itt hagyjon valamit. Általában véve sem beszélt szinte soha. Legfeljebb ha kérdeztem. Az utcán eszében sem volt a kezemért nyúlni vagy hasonló. Nagyon helyes, engem itt ismernek...

Téli éjszaka volt, talán nem sokkal éjfél után. Egyedül ültem a kupéban. Már órák óta kattogott alattam a szerelvény, kint teljes sötétség, s a vonat kattogásán és a szél zúgásán kívül minden zajt elnyelt a hó. Majd leragadt a szemem az álmosságtól, de a már említett utazóközönség miatt nem akaródzott elaludnom. Megpróbáltam olvasni, az egyik cigaretta után gyújtottam rá a másikra, s közben arra kellett gondolnom, hogy az egész életem olyan, mint ez az utazás: a nagy semmi közepén megyek...