Történetek

A várost 1826-ban alapította meg egy Rats Darn nevű alak. Bandita volt, ostoba léhűtő az elbeszélések alapján. Apám íróasztala fölött volt kint róla egy furcsa, festményszerű kép. Régebben sokat kérdezgettem apámat miért nem megyünk el a városból, de erre mindig megcsóválta a fejét, és fel sem nézett rám az újságból. Amikor még kölyök voltam, soha nem kaptam válaszokat. Mindig azt hallottam, hogy az okos gyerek nem kérdez, csak hallgat. 10 évesen végül megfogadtam végre ezt a tanácsot,...

- Persze tudom, ez maguknak csak giccses emlékek, a régi idők hazugsága, propaganda – nekünk viszont akkor ez volt az élet értelme. Volt már Erdélyben fiatalember?
- Igen, utoljára ’89-ben, a forradalom idején. Arad, Temesvár.
- És akkor tényleg úgy ünnepeltek az emberek, ahogy a TV-ben mutatták?
- TV-t nem tudtam nézni azokban a napokban, de igen. Mindenki boldog és felszabadult volt.
- Akkor azt hiszem, valami hasonlót, ha nem is akkorát élhetett át, mint mi azokban...

A ház, melybe megérkeztünk káprázatos volt. Egyenesen a drága tölgyfa burkolatú dolgozószobába vezetett, tele drága tárgyakkal és szebbnél-szebb bútorokkal. Elképzeltem, hogy én vagyok ennek a háznak az ura, hogy én vagyok a gazdag úriember. Akkor született az ördögi terv. Még mindig nem értem, hogy juthatott ilyesmi egyáltalán az eszembe. A férfi az ablak felé fordult, és ekkor minden bátorságomat összeszedve, de főleg az irigységtől vezérelve egy arany gyertyatartóval leütöttem a velem...

Pókerparti. Nem áll túl jól a szénám, bár a lányok közül már egyedül csak én tartom magam.
Dáma pár kézbe. Ígéretesnek tűnik. Felejthető lapok jönnek. Emelek. Ketten kiszállnak, persze fő ellenfelem nem, helyette furcsán méreget a lapjai fölött.
Kijön az utolsó lap, egy király. Elvigyorodom. Nagyon úgy fest, hogy nyertem.
Reménykedve mutatom meg a lapjaimat. Sajnálkozó arc az asztal túlfeléről. Nyertem!
Felfordítja a lapjait. Király pár kézben. A diadalmas mosolyom...

A szenvedély, a túlfűtött erotika marcangolja testem. Nem értem miért, de érzem, hogy pezseg a vérem. Hevesen lüktet a vér ereimben. Mint a hatalmas folyam, mely ki akar törni medréből. Mely nagy sebességgel tör előre. Meg akarja testesíteni a testi vágyaimat...

A menedzser sok mindent kipróbált már, de ezt azért mégsem. Nem mintha szégyellős lett volna, abból már rég kinőtt. Bezzeg egyetemi évei alatt sokkal szégyenlősebb volt. Nagy orrával, keseszínű csapzott hajával, hófehér bőrével, nyeszlett testalkatával maga is tudta, hogy nem a nők bálványa. Ráadásul szégyenlős is volt, állandóan elpirult, ha megpróbált leszólítani egy lányt az utcán. Alig volt csaja, és ha az embernek a homlokára van írva, hogy lúzer, akkor nem is lesz. Így persze a tapasztalatszerzés...

Én még mindig nem tudtam megmozdulni, valószínűleg sokkot kaptam. Ági dobálta magát a srác alatt, bár egyre kisebb intenzitással. Aztán legnagyobb meglepődésemre meghallottam azokat a sóhajokat, melyeket már annyiszor hallottam szeretkezéseink során. Rájöttem, hogy Ági élvezi azt, ami történik vele. A srác is észrevette, mert elengedte a kezét. Miközben tovább csókolgatta a melleit, kezével simogatni kezdte az egész testét. Durván belemarkolt a fenekébe, miközben a hasát kezdte csókolgatni......

Ki tudja, miért, de a szenvedésről, a bánatról valahogy mindig könnyebben írtam. Ezzel mintha megszabadulnék egy több tonnás súlytól, amit jó ideje cipelek. Leadom a feszültséget, Könnyek nélkül sírok. A betűk zokognak helyettem. A boldogság viszont... Arról sose tudtam írni...

- Ne csináljon etikai kérdést egy szerelmi ügyből! Tudja, hogy van az. Az ember a szerelem terén nem lehet a végtelenségig tapintatos, nem lehet örökké tekintettel másokra. Az csak boldogtalanságot szül. Maga szerint mit kellett volna tennem, nagyokos? Tűrni életem végéig, hogy egy olyan nő mellett kell élnem, aki képtelen boldoggá tenni, miközben annyi még számomra a lehetőség? Maga képes lett volna végérvényesen feláldozni a boldogságot, csak hogy ne bántson meg egy szerencsétlen nyomorékot,...

Majd’ tizenhat év telt el a nyár óta, hogy gyerekként megismertük egymást és csaknem tíz esztendő utolsó találkozásunk óta. Kiskamasz volt akkor, én gyereklány. Az elsők között volt, akit megismertem az üdülőtelepen. Egyszer hozott nekem egy pici, féltenyérnyi mocsári teknőst amit aztán két hétig maradék felvágottal etettünk közösen amíg meg nem szökött. Sosem barátkoztunk össze – köszöntünk egymásnak, váltottunk egy-egy szót, mondatot, de semmi egyéb. Tulajdonképp el is felejtettem az...