Történetek

Egyszer csak megálltunk. Egy nagy csattanás kizökkentett. Sikításokat hallottam kintről és ordítást. Éreztem, ahogy a támadóim eltűntek én, pedig a földre estem először nem láttam semmit, mert meg volt kötve a szemem.
Aztán megismertem a hangot, Leó hangja volt az.
- Fortuna jól vagy?
- Igen, azt hiszem igen.
- De honnan tudtad, hogy baj van, és itt vagyok?
Egyrészt már nem vagy bajban. Kettő gondoltam, hogy Airon küld utánad valakit...

bocsánat, ön biztos most meg van zavarodva, hogy most akkor mi is van? Kómában vagyok-e vagy sem? Az igazság az, hogy én is csak onnan tudom, hogy mondták nekem. Én sem így képzeltem a kómát, azt hittem, hogy egy nagy semmi, vagy egy álom, ami évekig tart. Azonban már az első pillanatban úgy mond „kitágult” a tudatom. Nem vicc, tényleg...

Az osztályon normális a nyüzsgés, annak ellenére, hogy intenzív osztály, nem egészen olyan, mint ahogy a tankönyv írja, egy kis zsivaj mindig van. Az is lehet, hogy csak én veszem ezt észre, a többit nem zavarja. Jó kis kórház ez, minden betegnek saját szobája van. Az ügyeletes nővér már kezd fáradni, egész éjszaka telefonált. Az orvos már a negyedik kávéját issza, kezd remegni a keze a koffeintől. A takarítószemélyzet már egyszer végigtörölte a folyosókat. Még korán van, reggel fél öt....

Ne tudta, mennyi idő telt el, és nem tudta, hol van. Csak annyit érzett, hogy a teste átváltozik, valami más lesz, hallott hangokat, de az nem az erdő hangja volt már. Nem nyitotta ki a szemét, azt hitte, ha kinyitja olyan dolgot lát, amit nagyon nem akar. Emlékezetébe vésődött a vámpír tökéletes, ámde félelmetes arca, az izzó sárga szempár, és halvány emléke volt arról is, hogy valaki lágyan átkarolja és elviszi valahová...

Én futottam, mint az örült ,de nem volt meg az a szerencsém, mint volt. Elkapott, és elkezdte volna szívni a véremet, mikor egyszer csak elrepült fél métere tőlem, nem tudom mitől, de csak megint hálálkoztam annak a bizonyos teremtőnek. Gyorsan elszaladtam a házba, és kiabáltam Miri után, de sehol sem találtam...

Harmatos napok kelnek, nyugszanak. Leszáll a dohos ősz, körbefordult a kerék. Azon kapom magam, hogy gyakran gondolok rád. Meglepő-e? Fülemben felsírnak a vonók, s előkerül a Shelley-kötet.
Szerettelek tudod?
Emlékezz a városra, emlékezz a partra. Sétáinkra, „a mezőre a napsütésben.” Fényindákba vont sok sikamlós alkony, s én nem eresztettem el soha a kezedet. Nem feledem könnyeidet, melyeket a boldogságtól ontottál...

Én azonban csak a saját történeteimet írom meg. Sok munkahelyen dolgoztam, szállásokon, albérletben társnőimmel beszélgetve nyomorultabbnál nyomorultabb történetekben kellett arra rádöbbenem, hogy miért is boldogtalan olyan sok nő, és hogy miért vagyok én boldog, bár semmim sincsen és abból, amit keresek, ha levonom, amit haza küldök anyáméknak, semmi sem marad...

Egyik küldetése az volt, hogy egy klán fejét kell megölnie. A Shira klán tagjai bérgyilkosok voltak és több száz embert tettek már el láb alól, így az Őrzők elrendelték a klán megsemmisítését. Próbálták már megölni a vezért, de még sosem sikerült azelőtt...

Arra ébredt, hogy a szőrös test dörgölődzik az oldalához.
Riadtan ült fel. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van. A sivatagról álmodott, végtelen, kiégett sivatagról, ahol óriási Szfinx magasodott a Nílus partján. Árnyéka vérvörös vízben tükröződött, és fölé hajolt, mint egy éhes árnyék…

Fagyoskodom egy darabig a buszmegállóban, mire a dugóban feltűnik végre a nyolcas. Diákok tömkelege özönlik be a buszba, köztük én is. Fáradt vagyok, nyűgös, de megakad a szemem rajta. Kellemes megjelenés, finom, férfias illat, nem az az agyonra axeozott illattömkeleg, amitől az ember lányának a gyomra fordul egyet, sötét haj, jégkék szemek, sportos-elegáns ing-farmer-zakó összeállítás, és minimum 15 évvel idősebb nálam…