Történetek

Irmát csak úgy ismertük a házban, hogy „a macskás”. Irma öreglány volt, egyedül élt állatseregletével együtt, magányosan megbújva kilencemeleti panelcellájában. Élete egyhangú, szürke, semmitmondó, mint afféle pókhálóba burkolódzó vénlányé. Tulajdonképpen negyvennyolcéves koráig nem történt vele semmi. Akkor aztán csuda dolog esett vele: Irma meghalt. De hogyan?

A nő már nagyon készülődött, a barátja minden percben betoppanhat. Két hónpaja voltak együtt, legutóbb a szex hiányát az esti gyors önkielégtések nem pótolták teljes mértékben. Fantáziájában visszagondolt legutóbbi szeretkezésükre, amikor barátjának dagadó makkját csókolgatta, és a spontán ejakuláció összspriccelte nyakát, mellét...

– Énekeljen csak kedves amennyit, jólesik, engemet nem zavar! – mondtam, hiszen a diszpécser központ kapcsolgatásában tényleg nem zavart meg.
– Tényleg nem tetszik rám haragudni, az éneklés miatt? – kérdezte újra, esdeklőn várva igenlő válaszomat.
– Úgy énekel, ahogyan akar! Szívesen hallgatom...

A rémület már elmúlt a hangjából, csak egy langy félelem maradt. Ekkor halkan, nehogy felébressze párját, visszahajtotta fejét a párnára, és átölelte a halott férfit. Csak egy kis nyál folyhatott ki a szájából, gondolta Suzie. Mindig folyatja kicsit, ha nagyon mélyen alszik. Nem is sejtette, hogy amit meleg nyálnak hitt valójában vér...

Mindkettejüknek vannak ki- és bemenetei. Az övéi a szokásosak: szem fül orrlyuk száj pina segg. A kimenetek is mindennapiak: ujjak, kezek, lábfejek és nyelv. Karok. Lábak. Dolgok, amiket bele lehet dugni más dolgokba...

eülsz mellém és rám mosolyogsz. Köszönünk egymásnak, majd rövid beszélgetésbe elegyedünk. Intek a csaposnak, hogy én is fizetnék, majd felállok és kezemet nyújtom feléd. Meglepődsz. Elmondom, hogy van egy szórakozóhely a közelben és szeretnék táncolni veled...

Ne szólj, mert nincs szó.
A mélység magába szív. Hagyd. Repülj, ha gondolatban is, szállj le oda az árnyas szurdokba a messzi kékes ezüstfonálra. Mire odaérsz, óriássá nő, mindent magába nyelő tengerré...

Mikor oda ért a lakásukhoz tartozó pincerészhez, döbbenten szemlélte, hogy a lámpa nem világít be a rácsokon. Mintha a fény számára áthatolhatatlan fal állna ott. Megrázkódott félelmében. Egy újabb kulcsot keresett meg a karikán, mely a rácsos ajtón lévő lakatot nyitja. Reszketett a keze...

Kopottas fehér falak vesznek körbe. A terem közepén unottan nyújtózkodik egy óra. Ólom mutatói csiga-mód kullognak a hatalmas fehér számlapon. Már régóta figyelem kérlelően, de ügyet sem vet rám...

Ha becsukod szemed, tán még hallod a navajok lépteit, hallod a távoli dobszót, s megérted, miért nem félik a mélységet. A sziklák s a mélység - s ők is - csak így együtt léteznek...